SZÓLÍT EGY HANG

látom

van egy pont, amikor feléd nézek, és látom a kétségbeesést a szemedben.

látom, hogy nem szeretsz ebben a testben lenni.

látom, hogy küzdesz még, de már kevés van hátra.

látom, hogy benned van minden nap az, hogy elhagyod végleg ezt a rothadó világot.

' tedd!' - mondanám, de mégsem.

hiszen mennyi emlék veszne kárba.

az, amikor degeszre tömtük a bendőnket a karácsonyi vásárban cukrozott almából.

az, amikor nevetve szaladtunk a szakadó hóesésben.

az öröm felhevített minket, arcunk pipacs színben virított, amikor felmentünk hozzád.

kabátunkat szédobáltuk, cipőink szanaszét hevertek az előszobában.

gondtalanok voltunk, fiatalok voltunk.

az, amikor levetettük magunkat az ágyadra. nem történt semmi, mégis akkor történt minden.

átbeszéltünk minden létező témát, mígnem magunkra nem terelődött a szó.

' - szeretsz? ' - szóltál hirtelen halkan. elcsendesedtem. ha azt kérte volna valaki rögvest ezután a helyzet után, hogy mégis miről hadováltam előtte, amikor ezt kérdezted, a kutya se tudná megmondani.

megint csönd. nem az a kínos fajta. nem. talán tényleg egy kicsit kellemetlen volt.

mivel képtelen voltam válaszra nyitni  kipirosodott ajkaim, magadhoz húztál.

olyanokat mormogtál a vállamba, hogy nem akarsz elveszteni, és maradjunk még egy kicsit így.

hagytam magam, hogy is ne hagytam volna.

hisz oly sokáig vártam erre a pillanatra.

úgyhogy ha bármikor is kétségeid vannak azzal kapcsolatban, hogy az élet sivár, és szürke, gondolj erre az alkalomra.

tudom, hogy meg fogod gondolni magad.

20190124 ©irinaesthetic