reggel a kávémat szürcsölgetve néztem az udvarunk hideg, nyálkás és cseppet sem szép, tavaszi pompáját, és a lehullott falevelekről te jutsz eszembe. nem is pontosan a favelekről, hanem a körülöttük cikázó szélről. a magyarázat csupán annyi, hogy te is olyan vagy, akár maga a szél.
nem köszönsz, csak jössz, nem szólsz semmit, csak amit eddig mind felépítettem, hogy elfelejtselek, azt szépen szétfújod. aztán persze jókedvűen továbbállsz.
tudod, ez nem így megy. nem lehetsz mindig a szél, főleg nem ez az őszi, mert nem szeretem, hogy megbizsergetsz, de hidegen teszed, és azt sem, hogy tényleg nem szólsz, hogy érkezel, mert akkor már valamelyest felkészültem volna rád.
de most egy lábbal állok a földön, mert már nem tudok sehova se kapaszkodni, minden összeomlott, és te azt az egy lábamat is el akarod venni, le akarsz dönteni. persze előtte felkapsz a levegőbe, olyan mintha ismét az öledben ülnék, élvezem.
aztán azzal már nem számolok, hogy onnan viszont leejtesz, mert te vagy a szél, és úgy hullok le, mintha számodra soha nem is léteztem volna.
kelleni meg még annál inkább sem kellettem.
te vagy a szél, de az enyém ne legyél.
—
2020. november 11.
© irinaesthetic
YOU ARE READING
SZÓLÍT EGY HANG
Short Storyelbeszélések az élet nagy dolgairól. ©irinaesthetic 2019 január -
