SZÓLÍT EGY HANG

te és én , egyenlő mi

összekulcsolt kezünkre néztem.
igen, ez tényleg a valóság.
ez tényleg a te és az én kezem, a miénk.
a mi szerelmünké.

egy ideje vacogtam már melletted, amikor egyszercsak rámterítetted a pulcsid és ilyen jó erősen megfogtad a kezem.

eddig a pillanatig sose történt velem ilyesmi, ezért talán a szívem dübörgése elárulta, hogy mennyire tetszik, amit tettél, de úgy éreztem, hogy ez máris egy mérföldkő ahhoz, hogy sokkal, de sokkal többet is csináljunk.

együtt.

dolgokat.

legfőképpen buta dolgokat, amik azokban a pillanatokban nem azok, de majd az idő múlásával megbánjuk őket.

de nem, tudod.

nem akarom őket megbánni.

szeretem ezt az érzést amikor ha csak rád gondolok, megállok a tanulásban, mert majd képes lennék leugrani egy szikláról, csak hogy foghassam a kezed.

mennyire más volt előtte.

nem, nem látom most rózsaszínben a világot, nehogy azt hidd.

ennyire azért én sem vagyok nyálas, pedig azt mondtad egyes helyekre, ahová elvittelek, hogy ide csak az agyba-főbe nyáladzó párok járnak.

ilyenkor mondtad ki, hogy pár először, szóval magunkhoz hasonlítottad őket, ami azt jelentette, hogy minket, egymást, egy párnak tekintesz.

nem szóltam, csak mosolyogtam, majd aztán hazaérve üvöltöttem bele a párnámba jó hangosan.

egy pár alkotunk.
te és én.
ami a mi.
és sose lesz más valaki —
közöttünk.

190828 ©irinaesthetic
hamarosan suli.