A csodadoktor

a csodadoktor - 60.rész - Harc a szerelemért

Eylül Párizsba utazott. Már élt ott korábban, Párizs volt kedvenc városa, éppen ezért a szíve ide húzta. Már 3 hét telt el Hakan születése óta. Azóta tényleg minden nap beszéltek telefonon Fermannal, és habár Dorukról nem volt szó, de Eylül szavaiból ki lehetett venni, hogy hiányzik neki. Eylül sokat kérdezett Hakanról, és persze Belizék boldogan meséltek neki, hisz a babázás minden percét imádták. Eylül úgy gondolta, hogy a tökéletes módszer gondolatai elterelésére, hogy ha belekezd egy számára ismeretlen sportba. És ha már Franciaország, mi mást is választhatott volna, mint a vívás. Két hete, minden nap eljárt edzeni, és kifejezetten tehetségesnek bizonyult. Minden nap új embereket ismert meg, és miután 1 hét alatt megtanulta az alap szabályokat, nem is akadt senki, aki le tudta volna győzni őt. Egyik nap késve érkezett meg a hajnali edzésre, úgyhogy villámgyorsan kellett átöltöznie, és a szőnyegre állnia. Ellenfele már sisakban volt, és a szőnyegen várta.

- "Bonjour!" - mondta Eylül.

Az ellenfele csak bólintott. Új lehetett, ugyanis nagyon magas volt, és Eylül mióta ideutazott, nem is találkozott ilyen magas emberrel. (a franciák elég alacsonyak😂)

Vívni kezdtek. Eylülnek hetek óta először igazán koncentrálnia kellett, hogy ne veszítse el a párbajt egyből, az ellenfele ugyanis nagyon jó volt.

Nem bírtak egymással, igazán kiélezett harc volt.

- "Qui es-tu?" - (Ki vagy te?) - kérdezte Eylül.

Nem jött válasz. Eylül elesett, és a földre került, ettől teljesen begurult. Felpattant, eldobta a kardot, rúgott egyet, és kiütötte a kardot ellenfele kezéből, aki erre lökött rajta egyet. Ezután mindketten a földre kerültek, birkózni kezdtek, és mindketten egyszerre tépték le a vívósisakot egymásról. A két kimelegedett arc találkozott.

Teljesen lefagytak.

- "Doruk!"

- "Eylül!"

Egyáltalán nem értették, mi történik. De nem is kellett. Elvesztek a pillanatban. Egymás szemében.

Doruk megragadta Eylült, és megcsókolta.

- "Megtaláltuk egymást." - mondta Doruk.

- "Mert ennek így kellett történnie." - mondta Eylül.

- "Mindketten elindultunk a nagyvilágban, és most mégis együtt vagyunk."

- "Annyira hiányoztál..." - mondta Eylül.

- "Minden nap, minden percben. - mondta Doruk - És... Mindenért bocsánatot szeretnék kérni."

- "Mindenért...?"

- "Igen. Nem voltam őszinte veled, hanem elfojtottam magamban a problémákat."

- "De miért? Doruk, tudnom kell, hogy miért van ez így, másképp sosem fogunk tudni túllépni ezen."

Doruk nem válaszolt, csak felkelt a földről, és felsegítette Eylült.

- "Rendben van. Ezt most meg fogjuk oldani, csak menjünk el innen."

- "Jó, menjünk."

Átöltöztek, és az edzőteremből a közeli kávézóba mentek át. Leültek, és Doruk teljesen őszintén, mesélni kezdett Eylülnek.

- "A seregben... Soha, de soha nem volt szabad gyengének mutatnunk magunkat. Ha bármi ilyesmit mondtunk, vagy tettünk, kegyetlen büntetéseket kaptunk."

- "Doruk..." - mondta könnyes szemmel Eylül.

- "Ez az igazság. Erről soha nem beszéltem senkinek. Habár azoknak az időknek már vége, azóta küzdök ezzel. Képtelen vagyok az ilyen helyzetekkel megbirkózni. De ha kitartasz mellettem, változtatok ezen, megígérem. Jobb társad leszek, mint hinnéd. - mondta Doruk, és megfogta Eylül kezét - Ugye adsz nekem még egy esély?"

Eylül hosszú idő után, újra őszintén mosolygott.

- "Hát persze. Nagyon szeretlek, és mindenben segíteni fogok neked."

Doruk szeme könnybe lábadt.

- "Szeretlek." - mondta elcsukló hangon.

- "Van még egy dolog, amit szeretném, ha megbeszélnénk... Çağrı."

- "Eylül, nem kell erről beszélnünk."

- "De igen. Tudnod kell, hogyha még te azt is gondoltad, hogy van alapja annak, hogy Çağrı szerelmes belém, ez nincs így. Vele együtt nőttem fel, és nagyon sok mindent éltünk át együtt. Hetekkel ezelőtt, miután eljöttem otthonról, felhívott, és beszéltünk. Elmondta, hogy kihallgattad a telefonhívását. Simos nénénkel beszélt akkor, ő volt a nevelőnk az árvaházban. Mai napig mindkettem tartjuk vele a kapcsolatot. Neki mesélt aznap Çağrı."

- "Uhh... Annyira szégyenlem magam." - mondta Doruk.

- "Ne. Csak azért mondtam el, mert szerettem volna, hogy tudd."

- "És... Akkor most mi lesz?" - kérdezte Doruk.

- "Nem tudom, mit szeretnél?"

- "Szeretnék hazamenni. Őszintén szólva, nagyon elegem van a franciákból. Csak azért jöttem ide, mert beszélem ezt a nyelvet, semmi más okom nem volt."

- "Én is szeretnék hazamenni. Nagyon de nagyon hiányzik már a bátyám, és szeretnék végre az unokaöcsémmel lenni. Ha gondolod, esetleg mehetünk együtt haza... "

- "Ha "esetleg" úgy gondolom? - kérdezte Doruk, és közelebb hajolt Eylülhöz - Igen, nagyon örülnék neki."

- "Helyes válasz. :)" - mondta Eylül, és lassan megcsókolta Dorukot.

- "Akkor? Holnap hazamegyünk?" - kérdezte Doruk.

- "Igen, haza. :)"

- "Előtte... Eljössz velem valahova az este?"

- "Persze. Mit szeretnél?"

- "Mióta itt vagyok, nem is mentem el megnézni az Eiffel tornyot... Arra gondoltam, megnézhetnénk együtt..."

Néhány óra múlva, Eylül és Doruk már úton voltak. Amikor odaértek, hosszan gyönyörködtek a gyönyörű látványban.

- "Annyira csodálatos ez a hely..." - mondta Eylül.

- "Igen, tényleg az... Éppen ezért... - mondta Doruk, és Eylül felé fordult - Bármi is történt, tudnod kell, hogy te vagy az életem. Amíg külön voltunk, minden percben velem voltál. Minden gondolatomban. Te vagy a legcsodálatosabb ember, akit ismerek, és te jelented számomra az egész világot. - mondta, majd elővette a gyűrűt, amit azóta, hogy visszakerült hozzá, mindig magánál tartott - Eylül, amikor visszaadtad a gyűrűt, azt írtad, egy napon, talán újra odaadhatom neked... Ezért most újra megkérdezem... Leszel a feleségem, hogy vigyázhassak rád egy életen át?"

Eylül már sírt, annyira meghatódott.

- "Igen! Igen!" - mondta.

Doruk letörölte Eylül könnyeit, és felhúzta a gyűrűt az ujjára.

- "Megígérem neked, hogy mindig együtt leszünk. Együtt minden problémát megoldunk majd, mert nagyon szeretlek."

- "Én is nagyon szeretlek..." - mondta Eylül, és megcsókolta Dorukot.