A csodadoktor

a csodadoktor - 87.rész - Ferman

Nagyjából három óra múlva, Ali és Tanju fáradtan, kisírt szemekkel lépett ki a műtőből. Demirnek és Doruknak el kellett mennie, szükség volt az orvosokra, annyira sok volt a sebesült. Mindenki, aki ott volt, hozzájuk szaladt. Eylül borzalmas állapotban volt. Nem hagyta, hogy a kezén keletkezett sebeket ellássák, egy percre sem volt hajlandó magára hagyni Belizt. Illetve, azonnal tudni akarta, mi történt bent a műtőben.

- "Életben van???" - kérdezte zokogva Beliz.

- "Többször is összeomlott a keringése. Nagyon nagy a baj... Rengeteg vért vesztett..." - mondta Ali.

- "De él. Küzdenünk kellett az életéért. De életben van, viszont kómában kell tartanunk. Tényleg elképesztő mennyiségű vért vesztett. Annyira közel lehetett a kamionhoz, hogy az is csoda, hogy egyáltalán túlélte. Az előtte lévő autós, szörnyethalt a kocsiban..." - mondta Tanju.

- "Fel fog ébredni?" - kérdezte Vuslat.

- "Nem biztos. Az is lehet, hogy felébred, de el képzelhető, hogy már sosem fog."

Mindenki kivétel nélkül szinte összeroppant a súlyos szavak hallatán. Beliz nagyon sírt, Acelya ölelte át,bár ő is alig bírta visszafogni magát, hogy ne sírjon. Tanju pedig először Vuslathoz ment, átölelte, majd mindketten Eylülhöz léptek.

- "Te tudod a legjobban, hogy a bátyád mennyire erős. Fel fog ébredni..." - mondta Vuslat.

- "Az esély megvan rá... Vissza tudtuk hozni, de nem tehetünk mást, minthogy várunk. Mi megtettünk mindent, innentől rajta, vagyis inkább a szervezetén múlik, hogy mi lesz a következő lépés. De visszahoztuk, ami óriási dolog." - mondta Tanju.

- "Mit jelent az, hogy visszahoztátok?" - kérdezte Eylül.

- "Többször újra kellett élesztenünk... De most stabil, bízzunk benne, hogy ez így is marad... Eylül, mit csináltál a kezeddel?" - kérdezte Tanju.

- "Semmit."

- "Ne hülyéskedj... Ezt azonnal össze kell varrni!" - mondta, és bevitte Eylült a vizsgálóba.

- "Nem kell! Nem hagyom itt Belizt, és a bátyámat sem!"

- "Eylül, könyörgöm, szinte szét van szakadva a kezed! Összevarrom, és adok fájdalomcsillapítót."

- "Eylül, hallgass Tanjura, én addig vigyázok Belizre..." - mondta Vuslat.

- "Beliz, ne menj sehova, mindjárt visszajövök." - mondta Eylül, és még mindig a vért törölgette a kezeiről.

Hosszú, kemény napok teltek el... Valaki mindig bent volt Fermannal, volt, hogy Beliz és Eylül együtt mentek be. Ő és Doruk átköltöztek Belizékhez, hogy egy percre se maradjon Beliz egyedül a gyerekkel. Vuslat és Tanju felajánlották, hogy amikor csak tehetik, ők is besegítenek. De nem volt ez másképp a többiekkel sem. Egy igazi családként fogtak össze, és segítették egymást. Sokat beszélgettek, próbálták egymásban tartani a lelket. Beliz erős volt, ő hitt a legjobban abban, hogy Ferman fel fog ébredni. Leylának csak annyit mondott, hogy apa nagyon beteg, de nemsokára hazajön hozzájuk, ha a barátaik meggyógyították. De viszont Eylül nagyon rosszul viselte ezt az egészet. Mintha több minden is nyomta volna a lelkét. Minden éjjel, ha nem a kórházban éjszakázott, Beliz mellett aludt, a Ferman helyén. De neki sosem sikerült végigaludnia az éjszakát. A házban mindenről a bátyja jutott az eszébe... Érezte Ferman illatát az ágyon, és halálosan megrémítette a tudat, hogy elképzelhető, hogy elveszíti a testvérét. A külvilág felé azt mutatta, hogy ő is erős, bizakodó és összeszedte magát, de ez egyáltalán nem volt igaz. Legbelül egy rémült kisgyerek volt, akinek mindennél jobban hiányzott Ferman jelenléte, hangja, az ölelése... Most senki sem mondta neki, hogy "Kicsi". Ferman mellett, minden percen Belizre figyelt, igazán nagyon vigyázott rá, de talán helyesebb lenne azt mondani, hogy egymásra vigyáztak. Doruk pedig rájuk. Sokat segített a gyerekkel, ahogy azt Vuslat és Tanju is tette...