Neked háború, nekem béke - Charles Leclerc✔️

8

Az utóbbi napokban minden időmet arra szántam, hogy javítsak a helyzetemen. Hála az égnek volt olyan cég, ahol könnyen át tudtam passzolni a tulajdonjogot a többi tulajdonosnak. Nyilván áron alul, mert még legálissá is kellett tenniük az azokba fektetett pénzt.

Amennyi pénzt kerestem a napokban, azokat átutaltam a kisebb tartozásaimnak. Mostmár csak 3 helyre kell fizessek, de oda hatalmas összegeket. Hiába adok el további tulajdonrészeket, nem lesz elég. Talán a Ferrari eladásával meglenne a megfelelő összeg, de azt nem akarom elengedni.

Az az egyetlen dolog, ami anyához köt. És talán az agyam legmélyén tudom, hogy ez az, ami Charles-hoz köt. És egyelőre ezt még nem tudom elengedni. Másrészt nem adhatok el mindent, mert ha megúszom a börtönt vagy azt, hogy valaki elraboljon az utcán, akkor valamiből élnem is kell.

Az előző napokban rengeteg újságíró keresett meg, de nem nyilatkoztam. Azt sem tudom mit szabad és nem szabad mondanom.

Épp a szobámban pakoltam a papírokat, amikor meghallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó. Biztos voltam benne, hogy Will az. Így szinte önkívületi állapotban rohantam le a lépcsőn, hogy beolvassak neki.

- Hogy mersz ide visszajönni, te szemét? Tönkretetted az életem! - kiáltottam a folyósón.

De amikor kiléptem és megláttam, hogy ki áll az ajtóban, ledermedtem. Charles volt az. El is felejtettem, hogy van kulcsa. Sosem gondoltam volna, hogy használni is fogja.

- Charles... - csak ennyit tudtam mondani.

Rám tört az utóbbi napok fájdalma, amikor megláttam őt az ajtóban állni. Az volt az első pillanat, amikor hosszú napok után először biztonságban éreztem magam.

Nem maradt erő bennem, így térdre hullottam a nappali közepén a tökéletesre csiszolt parkettára. Tartani akartam magam előtte, de képtelen voltam.

Odasétált hozzám és megölelt. Hosszú ölelése hihetetlen békét jelentett. Nem beszéltünk, csak ültünk ott egy ideig. De mikor elkezdtem gondolkodni rájöttem, hogy ez nem helyes.

- Charles, nem kell itt lenned. Nem kötelező eljönnöd, nem vagyunk együtt. - mondtam, miközben kerültem a szemkontaktust.
- Senki nem kényszerített, hogy eljöjjek. Azért vagyok itt, mert nem vetted fel a telefont és látni akartam, hogy minden oké.
- Na, mostmár látod, hogy minden jó. Köszönöm, hogy eljöttél, légyszi menj el! - próbáltam úgy hangsúlyozni, hogy őszintének hangozzak.
- Nem, látom, hogy semmi nem oké. Miért akarod, hogy elmenjek? Én maradni akarok. - nézett egyenesen rám.

Annyira akartam, hogy itt legyen, de nem lehetett. Nem rángathatom bele semmibe, nem ezt érdemli.

- Azért, mert neked megvan a saját, valódi életed, aminek én rohadtul nem vagyok a része. Én csak a hazugság vagyok. És neked megvannak a saját problémáid, ott van a versenyzés is. Nem foglalkozhatsz az én hülyeségeimmel. Nem akarom, hogy miattam bajba kerülj! - hajtottam le a fejem.

Megint közeledett hozzám, hogy megöleljen, de én inkább felálltam és a konyhába sétáltam. Nem akartam megnehezíteni.

- Kérlek értsd meg, hogy itt akarok lenni. Nem hagyhatlak magadra ilyenkor. Lehet, hogy a kapcsolatunk hazugság. De az ami köztünk van..., vagyis a barátságunk az valódi.
- De Charles, én nem vagyok számodra elég. A saját problémáimat sem tudom megoldani. Nem tudlak úgy támogatni, mint te engem. És ez a barátság nem szólhat csak rólam. Megérdemled a figyelmet. - szakadt ki belőlem az őszinteség.
- Nem érted. Én kedvellek és segíteni akarok. Majd ha nekem lesz problémám, akkor te is ott leszel velem. De most a jelenben vagyunk és rajtad kell valahogy segítenünk.