Neked háború, nekem béke - Charles Leclerc✔️

21

A lövés pillanatában fogtam be a lehető legerősebben a Charles és a saját számat is. Reméltem, hogy így semmi esetre sem hall meg minket a férfi.

Elsült a fegyver.

Én rendben vagyok, nem talált el.

De Charles némán roskadt össze abban az aprócska térben.

Nem történhet vele semmi! Vele nem! Ugye nem?

Annyira, de annyira megijedtem, hogy levegőt is elfelejtettem venni. Azonnal segítenem kell rajta. Mindenáron.

- Basszus, még sosem lőttek rám. - suttogta felszisszenve.
- Úristen, Charles. Téged meglőttek! Úristen! Azonnal hívom a mentőket! - pánikoltam.
- Nyugalom már! - mondta, de olyan sötét volt, hogy nem is láttam őt.
- Hogy nyugodnék meg? Azonnal megyek segítségért. Nem veszíthetnek el. - kiindultam a pincéből, de Charles visszahúzott.
- Állj már le! Ez csak a kezem volt. Szinte csak súrolt. - nyugtatott meg.
- A kezed! Jézus, a kezeddel vezetsz. Most azonnal bemegyünk a kórházba! - mondtam zavartan.

Charles nyugtatgatását figyelmen kívül hagyva törtem ki abból a nyirkos lyukból. Megpróbáltam neki is segíteni kijönni, de nem volt erre szüksége.

Valóban szerencséje volt, mert átment a golyó a kezén és nem nagy felületen találta el. De akkor is erősen vérzett. Ellátásra szorult.

A fegyver elsütője nem sokkal előttünk járt, így a lehető leghalkabban felkaptam egy csövet, majd odalopóztam mögé és leütöttem. Gyorsan elvettem a fegyverét is. Nincs arra szükség, hogy ilyenekkel üldözzenek minket Maranello utcáin.

- Nem hiszlek el, komolyan! - csodálkozott Charles mikor végrehajtottam a kis akciómat.

Ahogy megláttam, hogy a kezéből továbbra is erősen folyik a vér, gyorsan megpróbáltam letépni a ruhámból egy darabot.

- Ne, annyira szép ez a ruha! - kapta el a kezemet Charles, mire túlhúztam és az anyag eléggé magasan felvált, a combom szinte teljes egészében közszemlére lett téve.
- Te jó ég! Ezt már nem tudom kezelni. - nevetett egyet Charles.

Felhúztam ezen kicsit magam. Nem érzi a helyzet súlyát.

Miközben a kezét kötöztem, igyekeztem magamban tartani a dühömet, de nem sikerült.

- Most komolyan, mit szórakozol ezen?
- Mit csináljak, Hope? Sírjak? - kérdezett vissza.
- Mondjuk igen! Olyan vagy mintha elfelejtetted volna, ami történt. - ingattam a fejem.
- Azt nem veszed észre, hogy minden jóra fordult?
- Mi? Mi fordult jóra? Az, hogy meglőtték a kezed? Az, hogy egy órával ezelőtt majdnem megöltek a szakadó esőben egy undorító, piszkos sikátorban, mint valami állatot? Ezek az emberek vissza fognak jönni, nem lesz menekvés. Bosszút fognak állni!
- A jó mindig győz! - mondta, de láttam rajta, hogy ő sem feltétlen hiszi ezt el.

Elsétáltunk egy közeli kórházba, ahol ellátták Charles-t. Gondterhelten vártam, amíg bent volt az orvosokkal. Láttam, hogy nem vészes sérülés, de számára egy nagyobb kihagyás az álmainak a végét jelentheti.

A fehér csempék bámulása közben megéreztem, hogy magas alakok magasodnak felém.

Felnézve láttam, hogy 3 rendőr az.

- Hope Wallis? - kérdezte az egyik erős olasz akcentussal.
- Igen, uram. Én vagyok az. - válaszoltam.
- Letartóztatom, mert bejelentést kaptunk, hogy ma este ön két férfit lőfegyverrel megsebesített.

Miközben szavait mondta, a másik két társa már hátrahúzták a kezem és megbilincseltek.

Próbáltam őket megkérni, hogy legalább hadd szóljak Charles-nak, de nem hagyták. Teljes erővel taszítottak előre. Gyorsan kiabáltam egy nővérnek, hogy szóljon neki, ha kijött a vizsgálóból.