Neked háború, nekem béke - Charles Leclerc✔️

5

A következő út Portugáliába vezetett. Az előző futamon nem kellett részt vennem, így legalább csitultak a kedélyek a csók után. Vagyis csak azt hittem.

Charles a szokásos csenddel próbálta kerülni a témát. De egy idő után, már ő sem bírta a hallgatást.

- Hope, tudod az a csók...emlékszel - gesztikulált össze-vissza. - Csak bizonyítani akartam a többieknek. Nem volt benne hátsó szándék. - bökte ki végül fejét vakargatva.
- Tudom. Részemről sem volt több, megnyugodhatsz. - hazudtam szemrebbenés nélkül. - Pierre-rel azóta minden oké?
- Nem igazán. Jelenleg utál téged. Úgy gondolja, hogy rossz útra terelsz. Én meg emiatt rosszban vagyok vele. - válaszolta.
- Hm, utál. Álljon be a sorba. - nevettem, de legbelül fájt ezt kimondani. - Sajnálom, hogy miattam ez történt.
- Az én hibám is. Miattam is van ez a színjáték, úgyhogy ne vedd magadra. - legyintett szomorúan.

Nem hagyott nyugodni, hogy Charles ennyire közömbös velem kapcsolatban, ezért nem akartam ma vele lenni.

Estefele míg ő a többi pilótával és barátnőikkel elment vacsorázni, én úgy döntöttem, hogy ma nem megyek. Hála az égnek nem erősködött. Tudta, hogy ez kellemetlen nekem az utóbbi után.

Úgy döntöttem sétálok egyet. Egy csodás tengerpart mellett volt a szállodánk, így megindultam egy lezser nyári ruhában és mezítláb sétálni a meleg homokba.

Az idő tökéletes volt, a kültéri fények pedig a lemenő nappal együtt olyanok voltak, mintha egy mesében lennék. Egy időre elfelejtettem minden problémát és csak a pillanatot értékeltem.

Mámoros állapotomból az zökkentett ki, hogy megéreztem, hogy talpaim már nem a puha homokban haladnak előre, hanem egy járdán sétálok. Visszanézve nem láttam a szállásunkat sem. Végig tudtam, hogy a part vonalát kellene követnem, de gondolataim elkalandoztak, így a testem is. De már nem emlékeztem, hogy hol tértem le az útról.

Nem aggódtam, csak beírtam a navigációba, hogy vigyen vissza. 1 órára volt az úticél, úgyhogy elég dühös voltam magamra. Jobb lett volna mégis egy cipőben elindulni.

Sétáltam, de megint csak egyre több időt írt ki. Azt érzem, hogy nem igazán működik a navigációm. És természetesen ez egy lepukkant környéken történt meg.

Próbáltam keresni az utat, de meghallottam, hogy mögöttem néhány idegen egyre közelebb kerül hozzám. Tudom, hogy megtanultam magam megvédeni, de leginkább csak fegyverrel, távolról.

Tudtam, hogy engem akarnak, mert hallottam, hogy valakiről suttognak és a környéken egy árva lélek sem volt. Amikor szaporáztam a lépéseimet, akkor ők is. Ha pedig lassítottam, akkor is felvették az én tempómat. Körbenéztem, de láttam, hogy esélyem sincs itt elrejtőzni. Így segítséget kellett hívnom.

Nem tudtam kinek tudnék szólni, így maradt Charles. Gyorsan elküldtem neki a helymeghatározásom, ami hála az égnek működött a navigációval szemben. Végül fel is felhívtam.

- Szia. Mit szeretnél? - kérdezte, miközben valamilyen nyugodt zene szűrődött be a háttérből.

Nem olyan volt, mint egy étterem zaja.

- Elküldtem, hogy hol vagyok, kérlek segíts. Idegenek követnek. - próbáltam nem rémültnek tűnni, de remegett a hangom.
- Azonnal indulok, maradj vonalban. - mondta, majd hallottam, hogy rohanni kezd, de még valakihez hozzászól a háttérben.
- Rendben. - válaszoltam.
- Kezdj el beszélni bármiről, hátha otthagynak! - mondta.
- Oké. - igyekeztem hangosan beszélni a telefonba, hogy hallják. - Képzeld tegnap... - ekkor valaki kikapta a kezemből a telefont és a földhöz vágta.