Neked háború, nekem béke - Charles Leclerc✔️

15

Az utóbbi napok voltak életem legszebbjei. Charles-szal lenni egy csoda. Rengeteget beszélgettünk és nevettünk. Mostmár igazán megismertem ki is ő valójában.

Minden erejével próbált segíteni, hogy jobban érezzem magamat az elrablásom után. El sem akart mellőlem mozdulni.

De hiába ez a rózsaszín köd, Cameron legutóbbi fenyegetései nem csak üres szavak voltak. Nagyon kell vigyáznom Charles-ra, mert ezek mindenre képesek.

Most tartottam egy kis pihenőt, ahol tényleg csak magamra és Charles-ra tudtam koncentrálni, de miután visszaértünk Ausztriából újra ráállok az ügyre és előkerítem Will-t, akárhol is legyen. Lehet fel kéne adnom a rendőrségen, mert miatta halt meg az anyám és bajba sodort engem és Charles-ot is. De egyelőre ez még nem megy. Nem bírom feladni. Bárcsak menne.

Amíg a repülőnk Ausztriába tartott, a következő nagydíj helyszínére, úgy döntöttem, hogy figyelmeztetem Charles-t a fenyegetésekről.

Mikor éppen ettünk, felhoztam a kellemetlen témát.

- Kicsim! Egy dolgot nem mondtam el. - erre felkapta a tekintetét a telefonjáról. - A kiszabadulásom utáni este kaptam egy hívást, amiben megfenyegetett Cameron, hogy miattam bajban vagy. És én hagytam, hogy az előző napok varázsa elfeledtesse velem azt, hogy szóljak. Annyira sajnálom. Sajnálom, hogy belekevertelek. - mondtam és egyre stresszesebb lettem.

Az, hogy kimondtam valóságosabbá tette a helyzetet. Miattam van bajban. Én meg képes voltam szőnyeg alá söpörni ezt a problémát, csak mert jól akartam magamat érezni. Milyen önző vagyok, te jó ég!

- Nem érdekel! - válaszolta vállrándítva. - Mindenáron megvédem magunkat. Nem tudnak nekünk ártani mostmár. - mondta és láttam, hogy komolyan gondolja.
- Nem, nem érted. Nem elég annyit mondani, hogy nem tudnak nekünk ártani. Igenis tudnak. Ők nem viccelnek. Majdnem megöltek. - mondtam, miközben elöntötte a testemet a düh. - Ne vedd már ezt az egészet félvállról. Azt akarod, hogy én is azt éljem át, mint te, amikor azt sem tudtad, hogy élek-e?

Charles összeérintette a homlokunkat és megpróbált megnyugtatni a szavaival. Ilyenkor azt éreztem, hogy csak mi ketten vagyunk a világon és elhittem, hogy minden rendben lesz.

- Igazad van. Körültekintő leszek, megígérem. - mondta.

Nem tudom, hogy lehet-e a repülőkön cigizni, de most nem érdekelt. Elővettem és rágyújtottam. Charles ingatta a fejét és odajött, hogy kikapja a kezemből. Nem hagytam és dühösen és meggondolatlanul kinyögtem egy hülyeséget.

- Nem fog ez köztünk működni, ugye? Lehet nem kéne együtt maradnunk. - mondtam ki gyorsan.

Egyébként tudtam, hogy ez lenne a helyes döntés, de kimondhatatlanul fáj még csak belegondolni is. Hiszen csak pár napja kaptuk meg egymást, de már el is kéne válnunk.

- Nem! Nem! Csak akkor hagyhatsz el, ha már nem szeretsz. Mondd a szemembe, hogy nem szeretsz! - nézett rám határozottan.
- Nem erről van szó, tudod jól. - nyomtam el a félig elszívott cigarettámat. Már ahhoz sem volt kedvem.
- Nem hagyom, hogy bárki is a szerelmünk útjába álljon. Vigyázunk magunkra és egymásra, ennyit tehetünk. És tudod, hogy végül mindig a jó győz, ugye? - tette fel a költői kérdést.
- Bárcsak így lenne. - sóhajtottam.
- Így lesz. Meglátod, a szilvesztert már a Taj Mahal előtt ünnepeljük problémamentesen. - mondta mosolyogva.
- Miért pont a Taj Mahal? - nevettem el magam. Annyi mindent mondhatott volna, de ez tipikus Charles.
- Apa egyszer még kiskoromban mesélt arról, hogy milyen érzés szerelemesnek lenni. És mutogatott képeket, ahol megkérte anya kezét a Taj Mahal tövében. És ott megígértem neki, hogy ha biztos leszek benne, hogy kit szeretnék valaha a feleségemnek, akkor elviszem őt oda. - merengett el a távolba, miközben visszaemlékezett az édesapjára.
- December 31. - Taj Mahal. Megjegyeztem. - mosolyogtam, majd megcsókoltam.