Neked háború, nekem béke - Charles Leclerc✔️

18

A fájdalom elöntötte a testemet Charles üzenete után. Szeretném, hogy tudja az igazat, de az sem segítene semmit. Legalább ha haragos rám, akkor könnyebben túllép kettőnkön.

Nagy levegőt vettem és összeszedtem magam. Most más dolgom van!

Határozottan kopogni kezdtem a hotelszoba ajtaján, mire a gyomrom görcsberándult.

Will nem kérdezte, hogy ki van a fal túloldalán, csak annyit láttam, hogy az ajtókitekintő elsötétül, majd némán ajtót nyitott.

Nem azt kaptam, amire számítottam. Az eddig megszokott valójában akartam látni, de most ez nem az a Will volt, akit eddig ismertem. Egy megtört férfi állt előttem. Megjelentek a ráncok az arcán, talán őszült is. Láthatóan megviselte ez az időszak.

Sajnálnom kéne? Engem is megviselt. Rohadtul. Nem csak ez az időszak, hanem úgy általánosságban az élet. Miatta.

- Te... - vett egy nagy levegőt. - Cameron küldött egy videót, ahol te... - dadogott. - Azt hittem megöltek.
- Mint látod, nem. - válaszoltam rezzenéstelenül. - Egy csótány lánya vagyok. Azok meg tudod, hogy semmitől sem halnak meg. Talán ez az egyetlen dolog, amit örököltem tőled. - vontam vállat.
- Szívás a lányomnak lenni, nem? - kérdezte üveges tekintettel.

Láttam, hogy a háta mögött van egy teljes üveg a kedvenc whisky-jéből, ami igazán kapóra jött. Odasétáltam az iménti kérdését elengedve a fülem mellett. Töltöttem mindkettőnknek és ameddig nem figyelt oda, addig egy kis hashajtóval felhígítottam az ő italát. Kelleni fog egy pár perc ameddig elhagyja a szobáját és ezt találtam a legegyszerűbb ötletnek.

Odaadtam neki, majd leültem vele szembe. Egy pár pillanatig csak mélyen egymás szemébe néztünk. Le sem bírtam volna tagadni, hogy mit érzek iránta. Szikrákat szórtam rá a szemeimmel, miközben ő tartotta sziklaszilárdan a tekintetem. De már sokkal gyengébbnek tűnt mint régebben.

Megfogta a tv kapcsolót, majd bekapcsolta az óriási tv-t. Nem figyeltem, hogy mi megy rajta, mert háttal ültem neki, de Charles hangja megcsapta a fülem, így gondolkodás nélkül megfordultam.

Hamarosan kezdődik a futam Monzában és épp interjút adott. Mosolygott, mint mindig, de megtörtnek tűnt. Igyekeztem elhessegetni a hirtelen meglágyulásomat és újra erősnek tűnni Will előtt. Vissza is fordultam.

- Ma van a futam. Gondoltam nem baj, ha megy a háttérben. Régebben csak a futamok közben viseltük el egymást. Látod, valahogy összejött, hogy megint együtt nézzük. - mondta.
- A magad nevében beszélj! Én szerettelek és elviseltelek, pedig nem kellett volna.

Lehajtotta fejét, majd újra a tv-re vezette a tekintetét. Kis idő múlva újra megszólalt.

- Nézd, rajt! - mondta és a képernyőre mutatott.

Nem akartam, de megfordultam. Látnom kellett őt. Elsőként fordult az első kanyarban, majd a másodikban is. Csodásan védekezett. Mosoly ült az arcomra.

- Több már Leclerc-kel, mint színjáték, ugye? - kérdezte halkan.
- Nem lehet több. Szakítottunk, mert majdnem megölték az ellenségeid. Mivel igazán szeretem, ezért nem hagyhatom, hogy velem legyen. Nem tehetem tönkre úgy, mint te engem. - válaszoltam.
- Bárcsak én is ilyen bölcs lettem volna az életem során. - mondta vállrándítva.

Nagyon sokáig csak a futamot néztük, már a vége felé járt, amikor elkezdett zavarni, hogy nem térünk a lényegre. Hiába érdekelt Charles futama és az, hogy talán ezek életem legnyugodtabb pillanatai Will-el, megszakítottam a csendet.

- Hogy a francba képzelted, hogy egész életemben az arcomba hazudsz? - csaptam az asztalra. - Kisgyerek voltam, amikor azt mondtad, hogy miattam halt meg anya. Képes voltál az életem minden napján erősíteni bennem a tudatot, hogy miattam történt, pedig pontosan tudtad, hogy te tehetsz róla. Miért nem merted felvállalni? - zúdítottam rá a sérelmeimet.
- Undorító vagyok! Akkor sem voltam mellette, amikor újraélesztették. Elmenekültem. - mondta az asztal egy pontjára fókuszálva. - Nem mertem volna a szemedbe mondani, hogy miattam nincs édesanyád.
- Helyette inkább kikészítettél? - emeltem fel a hangom. - Nem bírtam esténként aludni, évekig sírni sem tudtam. Komolyan nem sajnáltál? A rohadt gyereked vagyok!
- Nem bírtalak sosem szeretni, Hope. - mindig tudtam, de ahogy ezt kimondta összeszorult a szívem. - Mindig Joelle-t láttam benned és mindig csak a balesetre emlékeztettél. Azt éreztem, hogy rajtad le lehet vezetni minden rosszat, mert te maga voltál a rossz megtestesítője számomra. - könnyek jelentek meg a szeme sarkában.
- Ezért adtad nekem a vállalatokat? - kérdeztem és igyekeztem úgy tűnni, mint akit meg sem rezzentenek a szavai.
- Igen. Tudom, hogy minden, amit eddig csináltam az illegális. És mostmár a rendőrök is érzik. Napok vagy hetek kérdése, hogy bukjon az egész, így úgy döntöttem, hogy mindent rád iratok. Meg akartam menekülni és akkor nem bántam, hogy te iszod meg a levét.
- Akkor? - ittam bele a whisky-be.
- Amióta itt vagyok és látom, hogy mit csinálsz, minden megváltozott. Fogalmad sincs, hogy bánt amit veled tettem több, mint 20 évig. Nem bánom, hogy már nem nevezel az apádnak, hisz nem voltam az. Neked nem voltak sosem szüleid, mégis egy erős nő lettél. Hihetetlen, hogy sosem láttam, hogy mennyire különleges vagy. Azt, amilyen szar ember vagyok kivetítettem rád. Mostmár tudom, hogy orvoshoz kellett volna fordulnom.
- Vedd újra a nevedre a vállalkozásokat! - vágtam rá.