Neked háború, nekem béke - Charles Leclerc✔️

14

Megérkeztem Charles ajtajához. Életem legfurcsább érzése fogott el. Itt éreztem azt, hogy amiért küzdöttem és mindennél jobban harcoltam, most itt van. Sikerült elérnem azt, hogy túléljem ezt az egészet és lássam őt.

Persze tudom, hogy azzal, hogy kiszabadultam még nincs vége a harcnak, de mostmár a fogvatartóm is látja, hogy nem csak egy megtört kislány vagyok, aki az apja árnyékában él.

Most szükségem van egy kis időre feldolgozni a történteket és megpróbálni összeszedni magam. Aztán pedig újra harcba szállok ellenük.

- Charles! - mondtam és kopogtam be az ajtaján.

Reméltem, hogy minél hamarabb beenged, mert nem akartam, hogy bárki is meglásson. Elég rossz állapotban vagyok és el sem tudom képzelni, hogy miket feltételeznének rólam ezzel a külsővel. De mivel már elég sötét volt, így nem igazán járt senki Charles környékén.

Mivel nem nyitott ajtót, így a lábtörlő alá rejtett kulccsal próbálkoztam. Nem túl biztonságos rejtekhely. Tipikus Charles.

Mikor elfordítottam a zárt hirtelen eszembe jutott, hogy mindig a kulcs hangjától ugrott össze a gyomrom a fogság alatt. Sosem tudtam, hogy mi lesz, ha bejön az idegen férfi. A sok ütés ötlött fel az emlékezetemben a kulcs hangjától. Kicsit meg is fájdult a fejem a hirtetlen jött pániktól, de inkább igyekeztem elhessegetni ezt az érzést. Most egy ennél jobb dolog fog következni.

Végül beléptem a lakásba és ott ült a kanapéján kissé álmos fejjel. Pont szemben velem. Voltak pillanatok, amikor azt hittem, hogy sosem látom újra. Tényleg azt hittem, hogy sosem fogom újra érezni azt a szeretet, amit akkor érzek, amikor őt látom.

A szívem olyan hevesen vert, hogy majd' kiugrott a helyéről. Úgy elkezdtem remegni, hogy állni is nehéz volt. A lelkem megtelt boldogsággal és mindent elöntő nyugalommal.

Itt van Charles. Velem.

Az arcán lévő megdöbbenés szinte leírhatatlan. Úgy kezdte kapkodni a levegőt, mintha nem is sportoló lenne.

- Hope. - csak ennyi csúszott ki a száján és ez is bizonytalanul.
- Charles. - mondtam én is bátortalanul.
- Ez tényleg te vagy? Ugye ez nem álom? - állt fel lassan.

Ingattam a fejem, mert egyszerűen nem jöttek ki szavak a torkomon. Azt érzem, hogy ez életem legmeghatározóbb pillanata.

Láttam rajta, hogy nem hiszi el, ami történik. Odalépett hozzám és megsimította lágyan az arcomat. Meg akart bizonyosodni, hogy tényleg igaz-e, ami történik.

Igaz volt. Nagyon is igaz. Előttem állt a legigazabb dolog az életemben.

A szemembe nézett és megállíthatatlanul folyni kezdtek a könnyei. Realizálta, hogy ez a valóság és magához ölelt.

Úgy szorított, hogy azt éreztem ő az, aki engem összetart. Csak ölelt védelmet nyújtó karjaival. És végre azt éreztem, amire mindennél jobban vágytam az utóbbi napokban, meg egyébként egész életemben.

Biztonságot. Biztonságban voltam. És ez azért volt, mert ő volt ott velem.

- Hope. Itt vagy, velem. Könyörgöm soha ne hagyj itt újra. - mondta, miközben fejem a mellkasán pihent.
- Soha nem foglak. - öleltem én is minden erőmmel.
- Vigyázni fogok rád, megígérem. - mondta elszántan.

Nem tudom meddig állhattunk ott egymást szorítva. Féltünk, hogyha most elengedjük egymást akkor megint elveszítünk mindent.

Csak a halk lélegzetvételünket lehetett hallani. Éreztem Charles szívének minden dobbanását és ez egyre inkább elfelejtette az előző napokat.