Neked háború, nekem béke - Charles Leclerc✔️

25

Hiába az utca zűrzavara, hiába a számtalan autó zaja, számomra megállt a világ.

Semmilyen szinten nem számítottam rá egy pillanatig sem, hogy Indiában egy teljesen random bár hátsóbejáratánál szilveszter estéjén ott fog állni velem szemben Charles. Charles, akinek annyi barátja van, hogy meg sem tudom számolni és ezer helyen ünnepelhetne, de most mégis itt van egyedül.

Hiába szóltam neki hangosan, nem hallott meg, így remegő lábakkal közelebb sétáltam hozzá, de még mindig tartva a kellő távolságot. Bizonytalan hanggal újra megkérdeztem, ami érdekelt.

- Charles! Miért vagy itt?

Láttam az arcán, hogy felismerte a hangomat és hirtelen rám pillantott. Egyenesen a szemeimbe.

Ott állt előttem. Arcizmai ellágyultak, tekintete pedig megmutatta, hogy fogalma sincs hogyan történhetett ez.

Egymással szemben álltunk és csak néztük egymást. Néztem ahogy idegesen beletúr barna hajába, de a szemeit le sem veszi rólam.

Ahogy néztem őt újra felerősödött minden érzelmem. Ez a fiú, aki mögött annyi történet van. Annyi csodás dolgon és annyi nehézségen ment már át, de ő mindebből jobb emberként jött ki. Ő az, aki elfogadja, hogy az életben mindig tanulnod kell és nem fél mindig tanulni, még ha nehéz is. Ő tényleg nem fél. Nem fél gyengének mutatkozni, nem fél szívből örülni, nem fél sírni, nem fél őszintének lenni. Ő mer önmaga lenni és ezért a  legbátrabb ember, akivel valaha találkoztam.

Délután a Taj Mahal-nál is azt éreztem, hogy lehet kívülről csak egy lélegzetelállító épület, de belülről látható, hogy mennyi történet van mögötte. Azoknak az embereknek a történeteit őrzi, akik ott jártak azon a helyen. Felemelő és szörnyű történetek, de ezek mind adják a hely varázsát.

Ilyen Charles is. Ha ránézel egy csodás fiút látsz. Megigéző szemek, aranyos gödröcskék és a mosoly, ami levesz a lábadról. De őt nem csak ez teszi annyira különlegessé, hanem a történetei. A boldog és nehéz pillanatai, amik őt formálták. Ez az egész teszi őt számomra a legtökéletesebb emberré.

Nem tudtam ezekben a hónapokban sem elfelejteni, akármennyire küzdöttem. Számomra több ő egy felejthető személynél, mostmár nem tagadom.

- Én nem akarom már ezt, Hope! - mondta szomorúan.

Összetört a szívem. Én most kezdem azt érezni, hogy mennyire akarom. De mit is gondoltam? Hónapok teltek el.

- Miért vagy itt, Charles? - kérdeztem rendületlenül.
- Meg akartam nézni a Taj Mahal-t! - válaszolta, de mindig vagy 5 méterrel arrébb álltunk egymástól.
- Pont szilveszterkor? - kérdeztem.
- Pont szilveszterkor! - túrt újra a hajába.

Megláttam, hogy pont a háta mögötti úton közeledik egy taxi. Gondolkodás nélkül szaladtam oda és intettem le. Mit csinálok?

- Szállj be! - nyitottam ki az ajtót intettem Charles-nak.
- Nem! Miért kéne beszállnom? - hátrált.
- Szállj már be! - győzködtem.

Feladta és az autóhoz sétált. Ameddig beszállt megbeszéltem a sofőrrel, hogy hova vigyen.

Út közben ő hátul ült, mint egy durcás kisgyerek. Néha rápillantottam a visszapillantón, de leginkább a gondolataimba merültem és a nyüzsgő tömegen tartottam a tekintetem.

Hogy történt, hogy mi egy taxiban ülünk éjfél előtt egy órával? Miket nem hoz az élet...

Kiszállva elénk tárult a kivilágított Taj Mahal pompája. Nem lehetett már bemenni, de a kert nyitva állt. Senki nem volt ott, csak a néma csend és mi.