Neked háború, nekem béke - Charles Leclerc✔️

11 - Charles

1 hét.

1 hete fogalmam sincsen, hogy hol van Hope.

1 hete minden este beülök az autómba és órákon keresztül megyek amerre csak tudok, hátha megpillantom valahol. De tudom, hogy nem fogom.

Folyamatosan látom magam előtt azt az arcot, amikor kilépett abból a sötét szobából a monacoi futam után. Dühös volt. Nem akarom, hogy ez az arc legyen az utolsó emlékem róla.

A buli estéjén fél órát még ültem abban a szobában egyedül, hogy kicsit lenyugodjak a vitánk után, de ezt követően elindultam Hope-hoz. Nem volt otthon. Kerestem több helyen is, de semmi.

Másnap is elmentem hozzá, de ismét a semmi fogadott. Nem tudtam elérni sem, így aggódni kezdtem.

Mivel tudtam, hogy bajban lehet , így a rendőrséghez fordultam. Az a nyomozó vette fel az ügyet, aki legutóbb ott járt nála. Úgy látom nagyon rajta van a családja ügyein.

Nyilván ő sem hülye, így tudta, hogy Hope nagyon nagy bajban lehet. El is indította a keresését. De azóta semmi hír.

Szeretném, tényleg nagyon szeretném azt hinni, hogy jól van. De minden egyes órával kevesebb az esély arra, hogy éljen. Képtelen vagyok ezt elviselni.

Az utóbbi egy hétben igazából fogalmam sincs mi történt. Nem vagyok önmagam. Nem tudom, hogy mikor ettem utoljára. Nem lépek ki a lakásból, csak ha őt keresem. Folyamatosan fáradt és kimerült vagyok, de még csak lehunyni se tudom a szemem, nem hogy aludni.

Sosem hittem a Charlotte-val való szakításunk után, hogy képes leszek újra valakit megszeretni. Folyamatosan taszítottam magamtól a szerelmet.

De amikor Hope belépett azon a bizonyos első napon az irodába minden megváltozott.

Ahogy barna szempárja egyenesen a szemembe nézett az olyan érzés volt, amit sosem lehet elfelejteni. Lehet tényleg létezik szerelem első látásra.

Emlékszem, hogy valami bunkót mondtam a ruhájára, pedig eszméletlen gyönyörű volt benne. A továbbiakban is sokszor voltam szemét vele, de ez csak egy dolog miatt volt.

Védeni akartam magam. Nem akartam, hogy megint azt érezzem, mint Charlotte után. De most úgy vagyok vele, hogy kibírnám azt az érzést újra. Meg is csalhatna, csak éljen.

Miután minél inkább megismertem, sorra bomlottak le a magam köré épített falak. Miatta.

Láttam, hogy ő a sajátjait nagyon nehezen bontja le. Nehezen engedett közel magához, de ezt meg is értem a múltja miatt.

Annyira szerettem volna, hogy az én nézőpontomból lássa magát. Ő mindig hibáztatta magát valami miatt, butának és gyengének tartotta magát. Pedig ez nem igaz. Hope hihetetlenül erős, bátor és csodás lány. A legkülönlegesebb, akivel valaha találkoztam. Tudom, hogy számomra ő a nagy Ő. Csak legyen esélyem ezt neki is elmondani.

Annyira bánom, hogy nem mondtam el neki, hogy szeretem. Féltem, hogy az elrontana mindent. Mert még nem ismerjük egymást annyi ideje, mint amennyi idő alatt egy átlag szerelem kialakul.

Bármennyire klisésen is hangzik, de az én érzéseim felé nem átlagosak. Tudom, hogy ez az igazi szerelem. És még jobban meg akarom ismerni és tudni akarom, hogy ő érez-e valamit.

Gondolataimból kirántott a csengő hangja. Kinézve láttam, hogy Pierre áll ott. Nem lepett meg, mert napok óta nem válaszolok senkinek. Nem megy.

Némán ajtót nyitottam.

- Haver, te jó ég. Mi van veled? Nagyon szarul nézel ki! - fogta meg vállamat. - Meg mi a francért nem válaszoltál az üzeneteimre? Biztos megint az a problémás lány. - mondta szemöldökét felhúzva.

Utolsó mondata nagyon felhúzott. Nem bírtam elviselni, hogy pont most rosszat mondjon róla.

- Ne mondj róla rosszat kérlek, oké? - kiabáltam a barátomra. - Hope eltűnt, lehet már nem is él.

Mikor kimondtam ezt a mondatot egyszerűen nem bírtam tartani magam. Lehet nem volt túl férfias, de sírni kezdtem, mint egy kisfiú. Pierre nem értett mindent, de türelmesen megvárta, hogy kicsit megnyugodjak.

Szipogva el is kezdtem neki mesélni, hogy mi történt.

- Gondolom te is tudod, hogy az apja egy bűnöző. A rendőrség is nagy erőkkel nyomozik ellene. És emlékszel, nem is olyan régen ráíratott Hope-ra mindent. Így minden bűnöző, akinek az apja tartozik, rászállt. És most valószínűleg valaki rátalált. Annyira szeretném, hogy éljen Pierre. - folytattam, de a könnyek megint ellepték a szemem.

Láttam Pierre-en, hogy ő is ledöbbent az információk hallatán.

- Ne. Nem gondoltam volna, hogy ilyen problémái vannak. Nagyon sajnálom. Hidd el, hogy minden rendben lesz. - próbált támogatni.
- Sosem mondtam el neki, hogy szeretem. Lehet nem is fogja megtudni. - hajtottam le fejem.
- Charles. - szólított meg bizonytalanul. - Igazából tudta. - felkaptam erre a fejem. - Láttam rajtad, hogy ki vagy miatta és beszéltem vele. Elmondtam neki, hogy nem közömbös neked. És ezt nem nekem kéne elmondanom, de bevallotta, hogy te sem neki. A csók közöttünk csak azért volt, hogy eltaszítson téged magától. Meg akart védeni.

A szívem hevesen verni kezdett. Nem hittem, hogy ő is érez irántam valamit. Gyorsan innom kellett egy kis vizet, mert már nem igazán tudtam kezelni ezt a szituációt.

Még ottmaradt velem egy kicsit Pierre. Beszélgettünk, majd hazament.

Megint egyedül maradtam a gondolataimmal és a tudattal, hogy Hope is szeret.

Nem halhat meg.

Egyszerűen igazságtalannak tartom, hogy nem lehetünk boldogok. Még csak lehetőséget sem kaptunk megpróbálni. Arra sem kaptunk még esélyt, hogy elmondjuk egymásnak az érzéseinket. Miért nem kapunk lehetőséget a boldogságra?

Egész életem során sok mindent megkaptam. Bejutottam az álomcsapatomba, nem voltak pénzügyi gondjaim soha. De azt sosem kaptam meg, amit igazán szerettem volna. Egyszerűen csak boldognak lenni. Akik közel álltak hozzám, elmentek. Jules, Apa és most talán Hope is. Mit rontottam el?

Talán azt, hogy nem védtem meg Hope-ot. Jobban kellett volna erősködnöm. Ott lenni vele mindig. Megérdemelte volna. Annyira megérdemli az életet. Nagyon okos, rengeteg dolgot el tudna még érni.

Megcsörrent a telefonom, ami nagyon megrémített. Nem tudtam, hogy ki lehet az. Ismeretlen szám.

- Jó napot, Mr. Leclerc! Josh Moskovic, nyomozó vagyok, az ügyről szeretnék Önnel beszélni. - összeszorult a gyomrom.
- Hallgatom, Uram! - válaszoltam neki bizonytalanul.
- Találtunk egy nyomot, amin elindulhatunk. Az egyik parkban találtunk egy fadarabot, amin Hope vére van. A fa vizsgálata után megállapítottuk, hogy azzal leütötték. Nagyon nagy ütés lehetett, így lehet, hogy már nagyon rosszul van, vagy ha nem kezelték a sebét, akkor nincs életben. Még néhány napig eltűnt személyként kezeljük, de aztán már enyhítenünk kell a nyomozás intenzitását és holttestet fogunk keresni. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de értesítenem kellett.

Kinyomtam a telefont és az autómhoz rohantam. Beültem és kihajtottam egy elhagyatott útra. Izomból nyomtam a gázt és próbáltam kivezetni magamból azt a fájdalmat, amit érzek.

Kezd elveszni a remény. Nem bírom ezt felfogni. Hope nem érdemli ezt. Annyira fiatal és ártatlan lány.

Könnyeim megállíthatatlanul folytak a volán mögött és nem tudtam elfogadni, hogy el kell veszítsek valakit, akit nem lehet pótolni.

- Ugye élsz még, Hope? - kérdeztem költőien, hátha választ kapok.

Sziasztok!
Ma Charles szemszögéből nézzük az eseményeket. Remélem tetszik nektek ez a kis kitérő!