The first and the only

1. Fejezet

𝐁𝐥𝐚𝐧𝐤𝐚

Sötétbarna haja alig ér a mellkasára, de kissé bele lóg a szinte már fekete szemeibe mely felett hosszú, ám természetes szempillák rebegnek. Viszonylag vastag ajkai majdnem tökéletesen helyezkednek vékony orra alatt. Homokóra alakját egy bordó piros ruha emeli ki, hosszú lábain pedig egy fekete cipő pihent. Csak egy átlagos lány. Átlagos lány kisírt szemekkel. Legnagyobb csalódásán esett át éppen. A barátja szakított vele mert meg ismert valaki más, akivel boldogabbnak érzi magát. Blanka mindig is az az ember volt, aki könnyen szerzett barátokat, most még sincs mellette senki. Egyetlen ember sem támogatja a legnehezebb időszakában. Próbált ő segítséget kérni, de mindannyian rá csapták a telefont. 𝐎𝐥𝐝 𝐦𝐞𝐠 𝐦𝐚𝐠𝐚𝐝 𝐝𝐨𝐥𝐠𝐨𝐦 𝐯𝐚𝐧. Mindig csak addig kellet nekik amíg hasznot láttak benne. Csalódott mindenkiben. Ez a lány én vagyok... És mindennek ellenére tudom, ha sokat ülök a saját bánatomba fulladok bele. Ezt az estet... Mégis megérdemlem. Kint ülök a téren, iszok és felejtek, mint az összes többi Budapesti fiatal.

Nem várok semmilyen csodát. Nem kell semmi csak a magány, egy zsepi és a pia. Káros, önromboló élet, de az enyém. Megszoktam. Habár félek attól, hogy érzéketlenül, részegen esek haza és másnap majd ápolhatom saját magam már testileg is. Igazából éreztem mindent. A nyári szellőt a nyakam körül, az eper illatot az italból, amit a kezembe tartottam, a kínt, fájdalmat, csalódást és azt, hogy legszívesebben többé nem szeretnék senkit. Tudtam, hogy orra bukás következik mégsem tettem az arcom elé a kezem. Egyenesen bele sétáltam a várt esésbe. Tudtam, hogy mellette nem maradok sokáig. Bántott én mégis szerettem. De nem hallgattam a riasztóra a fejemben. Tévesnek gondoltam aztán...most itt ülök törött szívvel, haladva a részegség felé. Merengtem a semmibe. Minden közelgő alak helyére őt vártam. Bíztam, hogy majd jön és helyet kapok újra a szívében. Hogy megkér, hogy menjek vissza hozzá én pedig játszva a nehéz esetet gondolkodom, majd visszaesem a karjaiba. De nem jött. Aztán... Valaki kiáltott a hátam mögül. Nem vettem volna figyelembe, tudom milyen Pest, évek óta itt élek és tudom, a férfinak nevezett tahó Egyedek szeretnek kiabálni vagy fütyülni az utcán bármilyen nőt látva. Mégis megütötte a fülemet hiszen... Nem is magyar volt... Rám intett... 𝐊𝐢 𝐚 𝐟𝐫𝐚𝐧𝐜 𝐞𝐳?
-Hé! Mi a baj?

Innen látszik, hogy valóban nem magyar. Nem csak a nyelvezete tér el, de a gesztus is más. Egy magyar származású nem kérdezi meg, mi a baj, ha sírni lát egy nyílt téren. Főleg nem egy férfi. Nem fogja érdekelni. Rád néz, esetleg elejt néhány kósza gondolatot magában és tovább áll. Ő viszont... Távolról... Direkt felém jön. Amerikai, hallatszik az akcentusán. Nagyjából húsz éves lehet most. Amikor elém ér, eláll a lélegzetem is. Formás szája felett édes kis pisze orr helyezkedik el. Arcszőrzete ritkán terül tompa mégis látható állkapcsán. Apró fülei tetejét világos barna, rövid tincsei súrolják. Vállai széles mégis elfogadható formát adnak neki. Felsőteste kidolgozott, ahogy lábai is. Egyáltalán nem egy magyar fazon.
-Minden szar. - Legalább őszinte vagyok. Az alkohol ugyan befolyásolja kissé a hangzást, de az angolom még mindig a helyén.
-Igen az élet szar. Mi történt? - Sóhajtás közepette kérdez rá a problémára. Lágy a hangja, selymes. Cirógatja a fülemet.
- A barátom megcsalt. -Részeg ember józan gondolatok végül is. Nem hittem, hogy valóban érdekli.
- Milyen tragikus. És megölted? - Játszi könnyedséggel teszi fel ezt a nem minden napi kérdést. Kisse megugrott a szívem, hogy teljesen őszinte legyek. Azért jó lenne nem egy gyilkossal tölteni az estét.
-Mi? Nem dehogy is.
- Ne haragudj... Vicceltem. - Hátra dől a széken viszont látszik az arcán, hogy cseppet sem nyugodt. A tekintete kissé aggodalmat sugall. Mintha az élete múlna a válaszaimon.
- És te? Miért van egy amerikai srác egyedül Budapesten? –