The first and the only

4. Fejezet

𝐁𝐥𝐚𝐧𝐤𝐚

Furcsa, mert sosem jön hozzám senki. Anna óta nem barátkozom szinte senkivel, igaz, osztályban van egy két olyan, akivel talán van közös hang, de ez is csak egy talán és ők nem tudják hol lakom. Hála égnek. Esküszöm nem tudom mit csinálnék, ha az egyik visítozó lányka beállítana. Theohoz meg nem jöhetett senki, hisz Kaliforniai! Ja, hogy anyám lehet az? Aha ez egy vicces történet. Mindig is tudtam, hogy nem az ő lányuk vagyok. Annyiszor, de annyiszor hangoztatták, hogy szinte naponta megkaptam, hogy kár volt elvállalniuk a felügyeletemet, hogy sosem fogok normális lenni mert szerintük túl pörgők és hiperaktív vagyok. Gyűlölték, hogy irodalmi iskolába jöttem és nem valami ügyvéd tanoncnak. Utálják a könyveimet, azt, hogy szeretem a verseket, azt mondják ez nem munka, ez csak ürügy, hogy ki bújjak a tisztességes és jól fizető állás alól és felbosszantsam őket. Igazából pedig mindenki szerint egész jól értem a dolgom egy papírral és egy tollal is. A húgom, vagyis a "húgom", szeretett egyedül abban a családban. Vele éreztem magam a család valódi tagjának. Három teljes év van köztünk, de nem engednék el hozzám. Ennél fogva, hogy ki állhat az ajtóm másik oldalán kérdéses.
-Ki nyitom. – Theo csak bólint válaszul igaz nem is neki szóltam. De, hogy bólinthatott, ha nem is...? Képzeletben homlokon csapom magam amikor leesik, hogy angolul kiáltottam, aztán hagyom az egészet és ajtót nyitok.

A falap mögött egy alacsony termetű lány állt, nagyon félénken, egy pár másodpercig csak nézett rám aztán meg is szólalt.
-Szia... Ne haragudj, ha valamiben megzavartalak tényleg sajnálom, viszont azt szeretném kérdezni, hogy lenne-e esetleg fájdalomcsillapítód itthon. - Ki söpri a fekete, rövid haját az arcából és folytja. - Az egyik...barátom elég beteg nekem pedig nincs otthon ilyenem és a közelben sincsen nagyon gyógyszertár, ami... Nyitva lenne este tízkor...
-Azt hiszem van... Gyere csak be.
- Hello! - köszön tudatlanul Theonak.
-Ő... Nem igazán beszél magyarul. - Kínos nevetésemben minden benne van a helyzettel kapcsolatos érzéseim közül. Ha Magyarországon egy kigyúrt testű csávó van a lakásodban az már alap járaton gyanús, de ha közlöd is, hogy nem magyar lehet, hogy nem lesz jó híred. Ráadásul most vettem észre, hogy Theo félmeztelen. és ha nem tévedek ebben a ténymegállapításban nem vagyok egyedül. 𝐄𝐳𝐚𝐳 𝐁𝐥𝐚𝐧𝐤𝐚! 𝐍𝐞𝐦 𝐤𝐞𝐥𝐥 𝐦ás𝐨𝐤 𝐫𝐨𝐬𝐬𝐳𝐢𝐧𝐝𝐮𝐥𝐚𝐭𝐚, 𝐡𝐨𝐠𝐲 𝐩𝐥𝐞𝐭𝐲𝐤𝐚 𝐢𝐧𝐝𝐮𝐥𝐣𝐨𝐧 𝐫ó𝐥𝐚𝐝 𝐞𝐥é𝐠 𝐡𝐨𝐳𝐳á 𝐚 𝐬𝐚𝐣á𝐭 𝐥𝐞𝐩𝐜𝐬𝐞𝐬 𝐬𝐳á𝐝.
-Oh nem baj angolt tanulok. - Szerintem az egyetlen ember lépett be hozzám, aki jól kezeli ezt a helyzetet és nem vet rám lesújtó vagy perverz pillantást.
-Hello Tamara vagyok. - kedvesen nyújtja Theo felé a kezét az angol nyelvű bemutatkozás után.
-Theo. - megrázza a kezét amíg én a gyógyszert keresem. A kezembe akadt egy levél erősebb nyugtató. Ezeket szedtem miután Anna meghalt. Javarészt ezeknek köszönhetem a józan eszemet mert, ha ezek nincsenek valószínűleg összeroppanok a fájdalom alatt. Egy pillanatra belém nyilall ugyan az, amit átéltem akkor. Altató, fájdalomcsillapító és nyugtató minden nap. Az összes ember, aki csak velem szembe jött az úton, mind Anna képét festették elém. Hányingerrel keltem és feküdtem, nyilallt a fejem a sírástó, mert csoda volt, ha egyetlen percet ki bírtam könnycsepp nélkül. A temetése napján három ilyen nyugtatót vettem be reggel, hogy embernek nézzek ki. Lehet, hogy bárhogy megy el fájt volna, de így, hogy az én hibám volt, nem kizárt, hogy az életem utolsó percéig üldözni fog a bűntudat.

Félre dobom a nyugtatót a kezemből, amit reményeim szerint soha többé nem kell használnom, aztán megtaláltam, amit kerestem. Erős, de nem durva fájdalomcsillapító. Pont jó egy fejfájás ellen. Elfordulok a szekrényemtől aztán pár lépés után a keze felé nyújtom a gyógyszert. Ahogy nyúlna érte a zsebéből ki húzva a kezén kívül valami más is jön. Súlyos puffanással ér földet egy Sniccer. Sok jelentőséget én nem tulajdonítok neki, viszont Theo annál inkább. Megfogja a kezem és maga mögé húz. Meglepő, hogy meg akart védeni. Minden esetre belépek mögé.
-Theo nyugi. Minden rendben. - Mondom neki lassan és halkan a háta mögül. Félek ha hirtelen szólok rá mást tesz, hisz láttam mit csinált a nappalimmal annak idején. Ha veszélyben érzi magát, vagy ami még ennél is furcsább, ha engem is veszélybe hisz valahogy eltűnik belőle a józan ész és bármit megtesz, hogy kiiktassa a veszély forrását. A kezemet még mindig ugyan úgy féltve szorítja. Semmit nem ér a nyugtatásom továbbra is vádlón néz szegény lányra.
-Miért van az nálad?
-Én... Csak... Itt vagyok a Művészetibe, tegnap vettem, hogy órára legyen és benne maradt a zsebemben... -Tamara arcáról sugárzik a félelem és a rossz érzés, hogy valamit elronthatott, de Theo mintha nem látná ezt, mozdulni sem tudok mögötte. Bele markolt a kezembe én pedig olyan vörös leszek, mint egy paradicsom. Szerencse, hogy a háta mögött vagyok.
-Ne haragudj... Kicsit paranoiás. - Szólok ki a válla felett magyarul és biztatóan rá mosolygok.
-Nem baj... De én... Azt hiszem megyek. Köszönöm a gyógyszert. Örültem. -Ki húzom a kezemet Theoéból ő pedig jól látható nemtetszését fejezi ki. Rám pillant és a szeméből egyszerre két kérdés is villámlik. Az egyik az kérdezi, hogy hogy merem megtagadni amit ő jónak lát, a másik pedig azt kérdezi, hogy normális vagyok e, hogy nem kérek a védelméből.
-Azt hitted, csak azért mert megfogtad a kezemet nem fogom ki kísérni a vendégemet? Ébredj fel! - Elsétálok mellette, hogy ki kísérjem Tamarát és direkt magyarul beszélek hozzá, hogy Theo véletlenül se értse mit beszélgetünk.
-Blanka vagyok egyébként. És nyugi ez a seggfej nem a barátom. - Rám nevet. Egész aranyos csajszi.
- Ebben a házban laksz te is? - Nem hagyhatom, hogy csak úgy elmenjen egy ilyen után.
-Igen. A negyediken. Először itt próbálkoztam. A saját emeletemen és a harmadikon. Egy páran elküldtek, de szeretnék segíteni neki szóval nem hagytam annyiban.
-Hát akkor siess hozzá, segíts neki. Jobbulást! - Bólint és egy fokkal jobb kedvel int nekem.
-pápá.
-Szia. - Becsukom az ajtót és visszalépek a lakásomba.
-Komolyan? Megpróbálsz korlátozni és még a tányérodat is cseszed elrakni? Istenem te mennyire bunkó vagy. - Elrakom helyette az említett dolgot.
-Te vagy a nő nem?
-És még szexista is vagy! Nehogy ki dobjalak a lakásomból véletlen. - Elindulok felé, hogy a kanapéra üljek, ahova ő is nagy kényelmesen le helyezkedett már.
-Ó! Én nagyon is szeretem a nőket. A nőket! Nem az olyan kislányokat, mint te. -Gyűlölöm, hogy egyszerre hat rám a hangja úgy, hogy szívesen elalélnék ott helyben, de mérhetetlenül felidegesít. Vonz és taszít ugyan abban a pillanatban. Leülök mellé a szemöldököm pedig a magasba szökik a megjegyzése hallatán.
-Kislány? Hm. Ha én kislány vagyok te is csak egy kölyök vagy. Egyébként, addig kell örülnöd még gyerek vagy. -A lába olyan széles terpeszben van, hogy még az amúgy is kicsi kanapén is alig férek el mellette. Összeér a combja az enyémmel. Önmagában nekem már ez is elég jó érzés, de rá tesz még egy lapáttal. Rá csúszik a keze a lábamra és óvatosan bele markol. Tetszik, de játszanom kell tovább, ha nem akarok túlságosan könnyen kaphatónak tűnik.