The first and the only

8. Fejezet

𝐁𝐥𝐚𝐧𝐤𝐚

Ma van advent első vasárnapja, ami őszintén semmi más, csak a karácsony őrültek első tuning hétvégéje, köztük a nevelő szüleimé is. A húgommal minden évben írtunk listát arról, hogy mit szeretnénk karácsonyra, és ennek egy részét mindig meg is kaptuk. Imádom ezt az ünnepet. Annyira elvisz az érzése annak, hogy ajándékozhatok. Felkelek és fura is picit, hogy egy faházban, december legelején vagyunk és a fahéj illaton kívül semmi karácsonyit nem találtam. Nem okolom Theot ezért. Nehéz lehet neki ez az időszak, még úgy is ha letagadja. Lassan kinyitom a szemem ahogy érzem a vaskos meleg mancsát a csípőmön. Nem tudom, hogy mi változott tegnap óta, de Theo most annyira kötődik hozzám, hogy el sem merem hinni. Magához ölel pedig már ébren van, simán kiszállhatott volna mellőlem, hogy itt hagyjon, de valamilyen oknál fogva nem tette.

-Jóreggelt! - a mély, rekedt, fáradt hangjától végig futott rajtam a hideg, kezdek bizseregni. Minden egyes porcikám beleremeg ebbe a mondatba.

-Jóreggelt!
-Csipkerózsika, azt hittem sosem kelsz már fel. - Kuncog.
-Mindig imádtam aludni. - Az illata átkarol, a testhője magához láncolt és a szeme.... Az a gyönyörű végtelen kék szeme közelről még szebb. Őszintén, ez az egész szituáció arra késztet, hogy rendre áldjam az egykori angoltanáromat. Erika tanárnő szerintem életében nem kapott ennyi áldást, mint az elmúlt időben tőlem.

-Blanka!
-hm?

-Hogy van az, hogy konkrétan a lelkembe nézel, de nem hallod, hogy mit mondok? - Megpöcköli az orrom és nevet rajtam.
-kérdeztem, hogy éhes-e vagy?

-Uhum... Kicsikét. - mutatok a két ujjam közé pár centit. Mosolygunk mindketten, aztán ki kászálódunk egymás mellől. Kisétál egyetlen további szó nélkül, nem hív maga után, nem parancsol rám, hogy maradjak. Nyitva hagyja az ajtót én pedig várok pár percet, aztán elindulok ki. Tegnap este nem néztem igazán körbe a folyóson ezért ma újra neki futok. Amint kilépek a puha fa padló simogatja a talpamat, jobbra, és balra tudok fordulni. Balra van a lépcső ezért inkább jobbra haladok, hogy tényleg mindent lássak. Itt-ott pár szobor, nagyrészt farkasos festmények, tárgyak, képek töltenek be mindent. Mindent, kivéve egy polcot, ahol pár bekeretezett kép áll. Egy kisfiú van rajta, és egy lány, a kisfiú szeme épp olyan kéken villant akár Theoé, a haja a szemébe lógott arcán fülig ér a mosoly, ahogy a nagyobbik gyerek öleli. A lány szeme barna, végtelenül sötét és pontosan annyira szép, mint maga a lány. A haja lófakorban, magasan van össze fogva és mosolygó csókot nyom a kisfiú feje búbjára. Kár lenne letagadni is, hogy csodás családi kép.

Csodás egy olyannak, aki nem ismeri őket. Talán szép lehet egy olyannak, aki felszínesen látja csak Theot, de nekem... Nekem fáj. Tudom, hogy a lány már nem mosolyog és Theo is csak ritkán. Ám, azt én sem tudhatom, hogy mi vezette Theot. Hogy mikor, hogyan, hol vagy miért tette valójában. Nem is akarom. Éppen elég az, hogy tudom, a kislány már nyugszik, az ő lelke pedig, az utolsó lélegzetvételéig fájni fog miatta. Az én lelkem is fáj, Anna miatt, tudom mit érezhet és hogy mit gondolhat. Megsimítom Theo arcát a képen, bár egyszer el kell engedjem, még jó és el kell kezdenem élvezni a jót amíg lehet. A polcon, a kép mellett könyvek hada sorakozik. Nem kétlem, hogy mindet ki olvasta és azt sem, hogy oda van az öniróniáért.

𝐓𝐰𝐢𝐠𝐡𝐥𝐢𝐠𝐡𝐭? 𝐊𝐨𝐦𝐨𝐥𝐲𝐚𝐧?
Kuncogok egyet magamban aztán ki nézek a folyosó végi ablakon. A fenyőerdő olyan szép ilyenkor télen. Állok pár pillanatot, nézem ahogy hullik a hó és elképzelem az életem vele. Mosolygom amint magam elé vetül egy csók a szabadban, a hóesés örvényében egy mindent elfelejtő ölelés, egy szó, egy pillanat...
Hátat fordítok az ablaknak és le sétálok inkább, ha még pár percet itt állok ne adj isten még az esküvőnket is megálmodom. A legnagyobb baj, hogy túl sokat álmodozom... Jobbra a kandallóban tűz lobog, ontja a fényt és a meleget. Leérve és balra fordulva a konyhában Theo sürgött erre-arra. Az orromat a kávé illata csiklandozza, a látvány pedig bizsergeti a számat.