The first and the only

10. Fejezet

𝐁𝐥𝐚𝐧𝐤𝐚

-Theo! Theo mi történik?! Hova tűnt? Miért nincs a kezemen az a kurva farkas?! - Kezdek pánikolni. Nem átvitt értelemben, konkrétan pánikolok. A tüdőmből ki szorul a levegő és nem jön új. Érzem ahogy a szívem ezerrel lüktet a mellkasomban, az ütőereim annyi vért pumpálnak a másodpercek tört ideje alatt, hogy félek, valamelyik feladja a szolgálatot. Zúg a fülem, szinte semmit nem hallok, amíg Theo nem szól rám.
-Hé! Blanka! Ne hagyd el magad! Nézz rám! - két kezébe fogja az arcomat, hogy mindenképpen a szemébe nézzek.
-Lassan! Figyelj rám Blanka! - Megrázzam a fejem mert nem tudok rá figyelni amikor a szervezettem oxigénért sikít és én nem tudom megadni neki.
-Ahj! Az Isten áldjon meg! - szentségel, a következő pillanatában pedig a szája az enyémre tapad.
𝐾𝑜𝑚𝑜𝑙𝑦𝑎𝑛?! 𝐻𝑎𝑙𝑎́𝑙𝑜𝑚 𝑒𝑙𝑜̃𝑡𝑡 𝑎𝑧𝑒́𝑟𝑡 𝑚𝑒́𝑔 𝑚𝑒𝑔𝑐𝑠𝑜́𝑘𝑜𝑙?! 𝑀𝑖𝑙𝑦𝑒𝑛 𝑓𝑎𝑛𝑡𝑎𝑠𝑧𝑡𝑖𝑘𝑢𝑠 𝑒𝑔𝑜!
𝑣𝑎̀𝑗𝑢𝑛𝑘...𝑘𝑎𝑝𝑜𝑘 𝑙𝑒𝑣𝑒𝑔𝑜̃𝑡. 𝑀𝑢̂𝑘𝑜̈𝑑𝑖𝑘!
Amikor azt mondtam, hogy a csókja jelenti az életemet, nem akartam ennyire véresen komolyan venni, de őszintén, nagyon is örülök ennek a csóknak. Habár most nem érezhetem a nyelve forró érintését, de a szája az enyém volt és nekem ez pont elég. Elenged. A lábát pásztázza először úgy szólal meg.
-El se hiszem, hogy Stiles tanácsa működött. - mosolygott majd felnéz rám és a mosoly le fagy az arcáról. Úgy, mint amikor a filmekben valami olyasmit látnak, hallanak a szereplők amire a legrosszabb rémálmaikban sem számítottak.
-Mi az Theo? ... Mit látsz...? - a hangomból áradó félelemmel akár a Dunát is fel lehetne frissíteni.
- A francba! - súgja a homály a témával kapcsolatban pedig még jobban megnő a számomra.
- Most... Nem igazán mehetsz haza... Velem jössz.
-Mi az, hogy nem mehetek haza?! - bele kapaszkodik a karomba és közelebb húz. 𝐼𝐺𝐸𝑁 𝑒𝑧 𝑎𝑧 𝑎 𝑝𝑎𝑟𝑎𝑛𝑐𝑠𝑜𝑙𝑔𝑎𝑡𝑜́, ℎ𝑎𝑡𝑎𝑙𝑜𝑚𝑒́ℎ𝑒𝑠 𝑇ℎ𝑒𝑜 𝑎𝑘𝑖𝑡 𝑒́𝑛 𝑖𝑠 𝑖𝑠𝑚𝑒𝑟𝑒𝑘.
-Akarod tudni hova lett a kezedről a tetkó, miért kaptál pánikrohamot, miért vagyok én is ingerült és mit láttam az előbb?

Félve, de bólintok.
- Akkor ülj be a kurva kocsiba és maradj csendben.
- Azt te csak hiszed, hogy csendbe maradok csak mert te azt mondtad! - Rám villantja az aranysárga, ragyogó szemeit, ami nem át vitt értelemben ragyogó, valóban ragyogtak a sötétnek mondható utcán. 𝐴 𝑓𝑟𝑎𝑛𝑐 𝑒𝑠𝑛𝑒 𝑏𝑒𝑙𝑒! 𝐸𝑟𝑜̃𝑠𝑒𝑏𝑏...
Beülök az autóba. Mióta az előző barátommal szakítottam megfogadtam magamnak, hogy egy férfi sem uralkodhat felettem. De most semmi mást nem tehettem, ha tudni akarom mi van velem. Most Theo a főnök.

-Most már végre elmondanád, amit akarsz Theo?! - A lakásba belépve a nagyjából harminc perces csendes autóút után egyikünket sem lep meg, hogy nem bírom tovább.
- El, ha leülsz és végig hallgatsz. - Leveszem a kabátom, a cipőm és ledobom magam a kanapéra. Annyi kedvem van itt lenni, mint egy kisgyereknek az iskolában. Azok után, ahogy beszélt velem, inkább otthon dühöngenék, ennék valamit aztán elaludnék magamban, de ehelyett itt kell üljek, az ideges, manipulatív, hatalomvágyas Theo mellett és végig kell hallgassam a saját érdekemben.
-Szóval! Blanka. A helyzet az... Hogy az előbb annyira meg ijedhettél, hogy a hold hatással lehetett rád azért volt pánik rohamod, a tetoválásod nem eltűnt... Hanem meggyógyult, amikor pedig nem pánikoltál tovább, - lehet, hogy közben is nem tudom, mivel csukva volt a szemed- villogni kezdett a szemed... És ragyogott...
-Úgy ahogy a tiéd? - kérdezem gyermeteg kíváncsisággal a hangomban, amin még én is meglepődők és még ennél is durvább amikor megrázza a fejét.
-Vörös volt... Te vagy Hayley.... Akit keresek és aki miatt itt vagyok. Te vagy Scott húga... Az anyukád és a bátyád várnak haza. - Könnyek gyűlnek a szemembe, de nem a meghatódottságtól. Mérges vagyok, nagyon nagyon mérges vagyok rájuk és ha én mérges vagyok azt nem tartom magamban.
-Várnak haza hm? Akkor várnak már haza amikor velem már semmi probléma?! Akkor amikor már eléggé felnőttem ahhoz, hogy ne legyen velem gond és most már kellek?! Meggyászoltam őket! Az életem minden nyomorult napján gyászoltam azt a családot, ami él?! Ki a faszomra gyújtottam gyertyát akkor?! Kit temettem el magamban?! Azok után vágytam, akik engem eldobtak amikor gondjuk volt velem?! Kisbaba voltam Theo! És mire számítanak?! Majd most visszamegyek és boldogan éljük az életünket mivel most már magamat is eltudom látni nem kell felügyelni?! - Felállok és dühömben öltözni kezdek.

- Ülj vissza! Nem végeztem! - Karomnál fogva visszahúz a kanapéra.

𝐾𝑒𝑧𝑑 𝑛𝑎𝑔𝑦𝑜𝑛 𝑒𝑙𝑒𝑔𝑒𝑚 𝑙𝑒𝑛𝑛𝑖 𝑒𝑏𝑏𝑜̃𝑙.
-Mit hallgassak?! - kiabálok. – azt, hogy sajnálják és hogy rá jöttek, hogy mégis kellek?! Vagy hogy...
-Anyád nem emlékezett rád! - vág közbe. - Senki sem emlékezett rád az egész városból ki töröltek téged! Tizenkilenc évvel ezelőtt! De megszakadt a kötés mert meghalt az, aki csinálta! Ahogy az a kötés is gyenge, ami a valódi énedet tartja vissza! Apád mindenki fejéből ki töröltetett és elhozott, amikor kiderült, hogy mi vagy! Senki nem tudhatott rólad vagy ő róla! Veszélyben voltál te, az anyád és a bátyád is! A te érdekeben hozott el, amibe bele is halt! Nem hiába gyászoltál! Apád belehalt abba, hogy megmentsen! - A szívem beleszakad a bűntudatba... Amiért így beszéltem róluk és amiért Apám vesztét okoztam... A könnyeim patakokban folyik a tenyerembe hullva lassacskán kis tavat képeznek a fájdalom jelképei. A vállam rázkódik, de hang nélkül sírok. Hang nélkül siratom a valódi apámat, akit bár nem ismertem és ő sem ismert engem, de meghalt mert szeretett.
-Sajnálom... Gyere ide - Felém nyújtja a karját én pedig úgy kapaszkodom belé, mint az egyetlen dologba, ami még a valósághoz köt.
- Segítek, hogy megtanulj mindent, amit tudnod kell magadról. A legfontosabb, hogy a saját érdekedben nem szólhatsz senkinek. - Eltol magától és a szemembe néz. Két keze közé fogja az arcomat, amit már kezdek megszokni, mint valami jó szokását.
-Csak bennem bízhatsz érted? Csakis bennem. -Bólintok. Egyszerre megértek mindent. Egy nagy kő esik le a szívemről azzal, hogy tudom, habár haragszom rájuk, életben vannak. De újabb súly nehezedik a vállamra azzal, hogy kiderült minden. Félek, nem tudom majd irányítani magam, az ösztöneimet, az érzelmeimet, a vágyaimat... Tartok attól, hogy valami befolyása alá kerülök, ami nem enged majd engem tenni, amit szeretnék. Félek, hogy a saját testem csapdájába esem.

-Holnap reggel elindulunk korábban és elviszlek haza azokért a cuccokért, amik kellenek neked az iskolába. A többi cuccodat elhozom amíg iskolában vagy rendben?
-Megbeszélem Tamarával... Remélem nem haragszik meg. -Szipogok
-Inkább haragudjon rád minthogy veszélybe sodord őt azzal, hogy vele laksz...
-Igazad van...

Az este folyamán már megnyugszom és elfogadom a helyzetet és a tagadásból az elfogadás felé tartok. Kezd érdekelni mit tudhatok, úgy, hogy Theo elmondása szerint, abból a fajta farkasból amilyen én vagyok, csak rólam tudnak és a történelemben is csak három ilyen létezett. Megdöbbentő, hogy lehet, hogy én vagyok a jelenleg élő egyetlen ilyen...ember? Lehet, hogy más nem fogadná el ezt, de magamhoz közelinek érzem most már a helyzetet. Talán az, hogy tudom, ő minden pillanatban az én pártomat fogja majd, és talán néha bunkó, parancsolgat és uralkodna felettem, de tudom, ha baj lenne mellettem lesz, még akkor is ha az egész várost fel kell égetnie, ha több száz ember áll ellenem ő akkor is fogja majd a kezem és tudom, hogy nem kell egyedül megküzdenem azzal a több száz emberrel mert bármi jön, ha nem is egymás szerelme ként, de együtt nézünk szembe a problémákkal mától.
𝑅𝑒𝑚𝑒́𝑙𝑒𝑚.