The first and the only

22.Fejezet

Blanka

Az úton hazafelé sorban mindenkit kiraktunk a saját házuknál. Még Theot is...
-Minden oké lesz. Elintézed! - súgta oda mielőtt ő is kilibbent az ajtón. Nincs otthona, Derek ajánlatára nála marad egy ideig Chrissel együtt. Eszem ágában sincs tiltakozni. Nem vagyok kisgyerek, megbirkózom vele. A kisbusz elejében Stiles és Scott maradt már csak. Én ülök mögöttük és még mindig csak azon gondolkozom, hogy most mi lesz. Sok minden történt velem az elmúlt hónapokban. Mondhatnám, hogy azzal változna meg minden teljesen, ha átlépem a McCall ház küszöbét, de azt kell mondjam, már az sem változtatna többet.
Leparkolunk.
Ki szállok, ki veszem a cuccomat a két fiú gyakorlatilag közre fog.
Scott keze a kilincsre szorul, de mintha a torkomat fogná.
Nem megy.
-Scott...
Felém néz, a jobb szemöldöke kissé megemelkedik, ahogy a rémült arcom visszanéz rá.
-Kaphatnék...pár percet egyedül?
Bólogatnak mindketten.
-Mi bemegyünk. Gyere amint úgy érzed, hogy kész vagy! - Stiles gyenge és együttérző mosollyal végig simít a vállamon és betereli a barátját.
Az ajtó előttem bezárul.
A hideg lépcsőre ülök és szinte vakarom a fejem. Az életem már egyáltalán nem normális és a 𝐧𝐲𝐮𝐠𝐨𝐝𝐭 szót gyakorlatilag hírből sem ismerem.
Amíg mindenki mellettem volt, Theo, Derek, Chris, a lányok, a bátyám...
Mindaddig nem éreztem a súlyokat a vállamon, amíg ők segítettek tartani. Aztán ahogy mindenki egyesével közölte velem, hogy most elengedi az ő részét, az egész testem remegni kezdett a teher alatt.
Most már minden rajtam áll.
Hatalmasat hazudnék, ha azt mondanám, hogy régóta várom ezt a percet.
Ha így lenne nem ülnek itt.
A szüleim, mióta az eszemet tudom halottak. Most pedig szembe kell néznem a valódi anyámmal.
Ennél jobban nem is tehetne nekem keresztbe az élet.
Más talán ujjongana, ha mindezt megtudná.
Különleges képességek.
Új család.
Egy báty a helyes barátaival.
Egy anya, aki tényleg az enyém...
Mégis az érzem, ha örülnék akkor pofára esnék.
Mögöttem az ajtó lassan nyílik és hátra sem kell néznem, hogy tudjam, nem a fiúk kukkantanak ki rám.
Egy kecses, alacsony, fekete loknis nő foglal mellettem helyet. Lassú sóhaja töri meg a szél füttyeit.
-Melissa vagyok. - Óvatosan, kimérten mutatkozik be.
-Blanka. De....talán te vagy az egyetlen, akitől elfogadom, hogy Hayleynek szólít.
-Köszönöm. - kuncog halványan. Édesnek tűnik. Olyan igazi amerikai nő, mint a filmekben.
-Sajnálom, hogy nem mentem még be.
-Ne sajnálj engem. Sajnáld magad, a fiúk lassan teljesen befalják a süteményt, amit neked sütöttem.
Sikerült mosolyra sarkalnia. Ez tetszik.
-Tudod én mindig vidám lány voltam. Nyitott mindenki felé. Együtt nevettem a francos pizza futárral, vagy akár a buszsofőrökkel. Mindig azt éreztem, hogy jó minden, most viszont...azt hiszem félek.
Összeszedem a bátorságomat és ránézek. Ő is felém fordítja a tekintetét és az arcáról vissza tükröződő érdeklődéstől megered a nyelvem.
-Attól félek, hogy nem olyan vagyok, mint amilyet te elképzeltél. Más nevelt fel. Csúnyán mondva...nem ismerjük egymást. Félek, hogy rossz ember lett belőlem. Rosszabb, mint Scott. Nem tudom, hogy milyen lennék, ha vele nőtem volna fel. Itt. De jelen pillanatban, elveszettnek érzem. Olyan valakinek, aki nem tartozik ide. A nyelvet is csak azért ismerem mert megtanultam. Én...
A zokogás szinte akadály nélkül szakad fel a torkomból. Vissza sem tudom fogni. Homályosan látok és minden, de minden vibrál körülöttem. Az arcom remegő kezembe temetem és most először kívánom azt, bár sosem találkoztam volna Theoval aznap...
Melissa keze a hátamon jár fel le. Összébb kaparom magam, megtörlöm az arcomat, és reszketeg sóhajt ejtek.
-Én eltemettelek titeket. -folytatom végül. - Téged is és apát is. Minden...minden november elsején gyertyát gyújtottam nektek. Tizenkilenc nyamvadt évet töltöttem el egy olyan családba, ami nem volt az enyém és végig tudtam, csakhogy én úgy tudtam, hogy nincs másom. Most pedig...itt ülök a ház előtt, amiben felnőhettem volna. Amiben veletek lehettem volna. És amit apa szépítgethetett volna, ha miattam nem hal meg.
Mindkét kezemet a kissé ráncos kezei közé fogja. Kiteríti a jobb kezem ujjait a tenyerébe és végignéz rajta. Újabb gyenge mosolyt ejt rám, a hüvelykujjával pedig végig simít az egyik ujjamon, egészen a körmömig.
-Pont úgy rágod a körmöd, mint apád. - Újabb reszketeg sóhaj aztán felemeli a fejét, hogy az arcomat tanulmányozza. A mosolya lassan szélesebbre húzódik. - A szemed viszont az enyém. Szinte teljesen. Ó, és hála égnek az orrod is. - Ahogy látom, szinte nem is a szájával, inkább a szemével mosolyog. Pont, mint én, ha igazán örülök. Zavart arcomat észrevéve magyarázatba kezd. - Apukádnak borzasztóan nagy orra volt. Tudod olyan igazán férfias. Amikor vártunk téged mindig azzal cukkoltam, hogy csak nehogy az ő orrát örököld. - Nevetgél és a fájdalom mintha már teljesen felszívódott volna belőle.
-Apukádat...szerettem. Elvesztettem és megsirattam. Évek teltek el... sőt évtizedek. Most itt vagy és ahogy rád nézek. A szád teljesen olyan, mint amilyen az övé volt. Az, amit annyira szépnek tartottam rajta. Mindened, amit az enyémnek akartam az úgy lett. És ugyan ez fordítva. Lehet, hogy nem itt nőttél fel, de benned van az én lelkem és az apád bátorsága és odaadása. Ennél tökéletesebb lányom nem is lehetne.
-Köszönöm.
Puszit nyom az arcomra és valahogy azt érzem, ennél jobban senki nem tudott volna megnyugtatni engem. Ez a nő itt mellettem. 𝐀𝐳 𝐚𝐧𝐲á𝐦. Fantasztikus ember.
-Bejössz?
Igazán válaszolnom sem kell, amint ő feláll én sem maradok ülve. Megragadom a bőröndömet és átlépem a küszöböt, ami eddig rám várt.
-Hah! Nyertem! Na mi van farkas koma?
Scott leejti a két kezét a teste mellé aztán leszámol, ha jól látom húsz dolcsit Stiles markába.
-Azt hiszem erről most nem kell tudnunk. - Csicsereg mellettem anya.
Egyetértően bólintok és körbe nézek.
Otthonos és tiszta lakás, minden a helyén van látszólag. Jobbra van a konyha, balra a nappali. Puhának látszó kanapé, fotel, a falon könyves és emlékpolcok. Képek Scottról és Stilesról. Mármint közös képek. Lacross ütővel, vagy kisgyerekkén a habbal teli fürdőkádban. Nem tudnám összekeverni senkivel ezt a két kisgyereket. Mindketten hordozzák magukon a jellegzetes dolgokat, amik már gyerekként is egyedivé tették őket. A konyha felé lépkedve, a hűtő is sok dolgot visel magán. Cetliket, telefonszámokat, de két kép is ide fért még. Az egyik vitathatatlanul Scott. Babaként. Kis kék rugdalózó veszi körül és a sötét haja már ekkor is befedte a feje búbját. A kamerába mosolyog és ugyan azok a gödrök jelennek meg az arcán, mint most. Nagyon édes. A másik kép szinte mellette helyezkedik el mégis egy kicsit fentebb, szemmagasságban van. Melissa van rajta, fiatalabbnak tűnik, de mintha nem fogna rajta az idő. Ugyan olyan szép ezen a képen, mint valójában. Ez a kép valamivel porosabb, mint Scotté. Egy kisbaba van anya kezében, fülig érő mosollyal puszilja a baba arcát.
-Ez a baba te vagy. - Magyarázza mellettem Scott.
-Valahogy rájöttem, hogy nem te kapsz rózsaszín takarót. - Kuncogok.
Őszintén nem hiszem el, hogy Scott már huszonkettő. Annyira gyerek arca van még. De örülök, hogy most már ő is itt van nekem.
Velem nevet és átöleli a vállamat.
-Egy nő adta nekem ezt a képet. Nem tudom miért ilyen megkínzott, de te vagy rajta és nekünk ez a fontos.
Magához ölel, de gyorsan kibontakozunk belőle, izgatottan lép mellénk Stiles.
-Akarod látni a szobád?
Felvezetnek az emeletre, ahol négy ajtó vár egy folyosón. A bal oldali ajtók felé fordulunk, a lépcsőhöz közelebbi az enyém úgy tűnik.
Kinyílik az ajtó és egy viszonylag egyszerű, nem túl nagy szoba tárul elém. Plüss szőnyeg terül el a padlón a puhának tűnő, párnákkal borított ágy előtt. A fal egy a szürke világos árnyalatával van festve és képekkel, díszekkel van aggatva. Bentebb lépek és az ajtó melletti falat egy fehér, tükrös szekrény fedi be. Az ágy túlsó felén egy fehér éjjeliszekrényen, kislámpa és egy pohár víz élvezik egymás társaságát. A szemközti részen egy ugyancsak fehér íróasztal áll egy elég kényelmesnek tűnő székkel. Az asztallapon pihen pár elég szép gyertya és szobrocska, a jobb sarokba pedig feltételezem Melissa elhelyezett gondosan egy ceruzatartót, teli írószerrel. Mégis kiszúrok valamit, ami nem oda való. Velem szemben ül egy kis mackó. Elég réginek tűnik, de nem kevésbé édes. Amint a kezembe veszem a puha szőrétől eláraszt a melegség.
-Az a tiéd volt. Szerintem Apukád vette a születésedre. Ezt adta oda nekem az a boszi és elkezdtem emlékezni. - Dünnyög Scott az ajtófélfának dőlve.
-Köszönöm. Mindent, ami itt van ez, olyan mint egy álom. Tényleg köszönöm.
Nem kapok választ, helyette mosolyogva a karjaiba zár. Meleg az ölelése és annyira megszokott, mintha soha nem is váltunk volna el egymástól.