The first and the only

16. Fejezet.

Blanka

Adam ki sétál a teremből mi pedig hárman maradunk. Nem tudom mi történt amíg aludtam, de biztosan van Theonak terve arra, hogy hogyan jutunk ki. Úgy néz a srácra, aki velünk maradt bent, mint aki epekedve várná a válaszát valami fontosra. Így sem üldögéltem még sehol. Kezem, lábam a székhez kötve előttem pedig Theo egy kerítés szerűséghez rögzítve. Ez a hétvége sem így lett tervezve. Az őrünk egyébként egész helyes. Sanpaku szemei vannak, amiket a Japán legendák átoknak gondolnak, de neki valamiért különösen jól áll. Az arca egyszerre sugallja a gondolkozást és a tagadást. Nem tudom mit mondhatott neki Theo, de mintha szánakozva nézne rám.

-Hogy vagy? - Kérdezi Theo. Rám mosolyog és ettől rögtön elfelejtem az átkozott zöld szemeket.

-Most, hogy ébren vagyok és kezd elmúlni a fejfájásom, jobban. Veled ugye minden oké?

Kuncog, lehajtja a fejét aztán mégis visszanéz rám.

-Prímán. Tudod gondoltam lógok egyet Chris barátunkkal. Annyira jó fej ez a srác. - Vet sokatmondó pillantást Chrisre. Mosolyog ugyan, de valamiben mesterkedik. Nem is Theo lenne, ha már az ideérkezésünktől számított tizedik percben ne lenne legalább egy A, B, C és egy vészhelyzet D terve, ami nagy valószínűséggel ellent mond a Többet ésszel, mint erővel elvnek.

Mosolyt csal az arcomra, de pillanatok múlva az le is olvad róla. Az édesen idegesítő illat újra megcsap az ajtó felől pedig a sétapálca ütemre kopog.

-Jó reggelt kicsi lány! - Szól ünnepélyes hangnemmel.

-Oh hidd el volt már jobb is. - Morgom az orrom alatt.

Ahogy elém áll és egyenesen a szemembe néz egyszerre elém villan egy kép. Egy kép álmomból apám haláláról. Igaz, nem biztos, hogy minden így történt, de úgy láttam mintha egy emlék lenne. Nem tudom, hogyan emlékezhetek olyanra, amit én át sem éltem, de minden valóságos volt. Előttem a kép ahogy apám a gyilkosai előtt térdel, ez a férfi pedig távol, szinte alig észrevehetően végig nézi a kivégzést. A szívem rögtön dübörögni kezd az egyenletes dobbanások helyett. Lehet, hogy nem ismertem apámat és már nem is fogom soha, de minden, amit kaptam tőle és a tudat, hogy az életét adta az enyémért már alapjaiban kötődésre sarkall.

-Lehet, viszont ez nekem eléggé felesleges infó. - Lép be közém és Theo közé.

-Jaj, istenem öreg csak mond el mit akarsz aztán hagyj minket, van jobb dolgom is ennél.

A napszemüveges, járópálcás, idősebb férfi kuncog. Bennem pedig csak egyre jobban forr a vér.

-Te ott voltál apám halálakor. – Jelentem ki.

-Én? – Kérdez vissza Deucalion pedig pontosan tudja, hogy róla beszélek. Meg sem várja a válaszom, pedig látszik, hogy nem számított erre a kérdésre. – Ami azt illeti miért tagadjam? Ott voltam igen. Apád egy...hogy is fogalmazzak... egy jó üzlettársam volt.

-Akkor miért nem mentette meg?! – Egy kövér könnycsepp gördül le az arcomon.

A férfi elém sétál és az arcomba hajol. Állom a tekintetét akár mennyire undorító is ahogy a szeme vörösen izzik, de körülötte véres. A tekintete félelmetesen üres mégis teli van gúnnyal és gonoszsággal.

-Az apád. A néhai csodálatos és jószívű Thomas Mayers megígérte nekem, hogyha segítek neki ide eljuttatni téged épségben akkor beáll a falkámba. Én nem fogadok el magam mellé olyat, aki nem védi meg magát. Ómegák nem valóak a falkámba.

- Az apám egy alfa volt. – Szűröm a fogaim között, de újabb könnycsepp landol a combomon.

-Az apád elbukott. – Közli.