The first and the only

5. Fejezet

Blanka

Reggel minden annyira nyugodt. Korán kelni szeretek, de amikor sikerül és nem bal lábbal kelek, imádok gyönyörködni azon, ahogy a nap eléri a horizontot. Annyira különleges látni az átmenetet, amikor a madarak csipognak reggel, még fázom, de az istenért nem hagynám ki a napfelkeltét. Be takarózva ülni a teraszon, forró kávéval, a november végi levegőben csak gondolkozni, könyvet olvasni, vagy írni. Hiheti bárki, de nekem ez nem munka... Elsősorban. Nyomasztó, ha tudom, hogy nem haladok vele, de élvezem azt, amit csinálok. Élvezem azt, hogy azt tehetek a könyvemben, amit csak szeretnék, még azt is, amit nem tennék vagy nem tehetek meg a való életemben. Élvezem, hogy alkotó lehetek. A mai reggelt is a teraszon pokrócba bugyolálva töltöm, kávéval és csak a gondolataimmal. Az, hogy tegnap este Theo oda bújt mellém, őszintén... sok dolgot elindított bennem. Aludtam már 𝐦𝐞𝐥𝐥𝐞𝐭𝐭𝐞, de 𝐯𝐞𝐥𝐞 még csak most először. Imádtam. Nem fogok hazudni. Egy takaróval takaróztunk. Hozzá bújva kimondatlanul is éreztem, hogy az enyém lehet. 𝐇𝐨𝐠𝐲 𝐦𝐚́𝐫 𝐚𝐳 𝐞𝐧𝐲𝐞́𝐦.

Az utolsó cseppig ki iszom a kávét a zöld bögrémből. Valahogy olyannak képzelem el, azt a régen vágyott csókját, mint a kiskanál cukrot a kávés csészém alján. Édesnek, de sajnos nem elég. Sosem elég belőle. Édes istenem már a csókján gondolkodom! Nem tudok tenni ellene egyszerűen csak...kell.

Annyira békés volt, amikor ott hagytam. Fájt elszakadni a teste forró, nyugtató, csábító szorításából. Egy bizonyos értelemben félek. Theoról sikít, hogy szeret játszani a lányokkal, én pedig nem fogom neki megadni azt az örömöt, hogy még egy lányt átejtsen. Nem járja, hogy a közelében ennyire elgyengülök. Túlságosan hat rám. Az illata, azok a szemek, a szája. Ezek egyszerre pedig nagyon nagy kihívássá teszi az egy helyben megállást számomra. De hülyeség lenne belé szeretni, hisz szemmel láthatóan, nem érdeklem, csak testileg.
-Ennyire borzalmas mellettem aludni, hogy inkább ki ülsz a hidegbe? - Neki dől a terasz ajtó keretének, a kezét karba téve néz le rám. 𝐀𝐳 𝐚 𝐦𝐨𝐬𝐨𝐥𝐲...
- Talán igen talán nem. - Megvonom a vállam. Ezzel nem mondok se jót, se rosszat. Gondolkozzon csak kicsit.
-Szóval nem. -Forgatom a szemem az egoizmusán. És ez is mennyire vonz engem... Csinált magának kávét mintha csak otthon lenne. Lelöki a lábam a székről velem szemben és a helyére ül.
-Hé!
-Hm? - Visszateszem a lábam az ölébe.
-nagyon kényelmes vagyok úgy látom. - Zavarba hoz azzal a tekintettel. Inkább csak elnézem a feje mellett, az égre.
-Miért? - kérdezem
-Mert úgy akartam. - 𝐞́𝐬 𝐭𝐮𝐝𝐣𝐚 𝐦𝐢𝐫𝐞 𝐠𝐨𝐧𝐝𝐨𝐥𝐨𝐤!!
-Szóval akkor akarsz engem? - felszegezem az államat, hogy biztosnak tűnjek pedig őszintén mintha nem is én irányítanám magam. Nem mosolygom viszont ő kuncog amint a mondat elhagyja a számat.
-Talán igen, talán nem. - Kacsint.
-Szóval igen... - A lábujjam éppen a hasa aljához ér. Kísért a gondolat, hogy megtudjam, valóban reagál-e a jelenlétemre. Jobbra balra simogatom azt a bizonyos érzékeny részt a pocakján. Közben végig a szemébe nézve hatalmat gyakorlok rá.
Perceken belül éreztem a hatását annak, amit csinálok. Alig látható kívülről, de a lábam alatt érzem, hogy gyorsabban kezdi venni a levegőt, valószínűleg felgyorsult a szívverése is és megdudorodott a nadrágja. Kétségtelenül hat a módszerem. Láttam ahogy zavarban jön és minél hamarabb próbálja vissza szerezni az uralmat a teste felett, de hiába. Az enyém az irányítás, amiből nem engedek.
-Élvezed? - elejtettem egy félmosolyt. Ez tőle loptam. Imádom amikor úgy mosolyog rám ezért gondoltam be vetem. Ha mást nem, talán meglátja magát bennem. Nem áll szándékomban lefeküdni vele viszont imádom, hogy visszakapja azt, amit velem tett az előző kettő majdnem csókunknál. Magabiztos akar maradni, de megszólalni sem tud csak bólintott. Én pedig öntelt egészre emelem a félmosolyomat. Lehúzom róla a lábamat, persze úgy, hogy a nadrágjába bele akadjon az ujjam és egy picit azt is megpiszkáljam, ami mindig és rögtön reagál a jelenlétemre. Felállok és látszik, hogy valóban mennyit takart rajtam a pokróc. Hűvös van, amire az én testem is reagál. Kiráz a hideg és az egész testemet beborítja a libabőr, a pólómon is áthat, hogy mennyire fázom, neki pedig természetesen a szeme megakad rajta. Nem érdekel, ha megfagyok is bosszút állok rajta. Mindig is ez volt az én stílusom és szerintem sohasem változom meg. Már gyerekként sem hagytam semmit szó nélkül és nem hagytam, hogy aki kicseszett velem, az megússza szárazon. Hát most Theo sem fogja. A pupillája annyira kitágul, mint egy kisgyereké a csoki boltban. Többé nem tudja titkolni, hogy elkalandoznak a gondolatai és elvesztette az irányítást a saját teste felett. Belehúz az ölébe, a keze pedig rögtön a fenekemre csúszik és megszorítja, mintha csak meg akarna bizonyosodni arról, hogy most valóban az öve lehetek. Előre hátra mozgatom a csípőmet az ölében. Érzem, hogy egyre szorosabbak a dolgok a nadrágjában, de nem akarok leállni. Már kezdem azt érezni, hogy én sem tudom mit is csinálok. Közelebb tolja az arcát és tudom, hogy most végre megcsókolna, de nem engedhetem neki. A büszkeségem túl növi a vágyamat. Hagyom, hogy annyira közel kerüljön, hogy a centik legyenek csak köztünk. A kezem végig szántja a világosbarna fürtjeit az út pedig az arcán ér véget. Kipirulva forr az a tenyerem alatt az izgalomtól. Annyira gyorsan szuszog mintha futott volna. Újra megpróbál megcsókolni, de újra hátra húzom a fejem.