The first and the only

9. Fejezet

Blanka

-Tényleg? Úristen. Mint egy filmben. - Mondja gyermeki túlgondolással. Ma este bejöttem hozzá mesélni és leápolni a sebeit. Az utóbbi kevésbé tetszett neki. Persze nem úszhatom meg, hogy meséljek a helyes és eszméletlenül szexi pasiról, akinél vagyunk. Fáradt és még szokta a helyet, de ilyen gyorsan nem láttam még őt összehaverkodni valakivel. Igaz, Iza csak két évvel fiatalabb nálam, azaz ő tizenhét, ami egyáltalán nem nagy különbség köztük sem, de a húgom sosem volt az az extrovertált csaj, mint én. Nekem nem okoz gondot egy buliba vagy koncerten barátokat, esetleg palit szerezni, de Iza az én szöges ellentétem.

Elmesélek neki mindent, kivéve azt, amit nem szabad. Megszakad a szívem, hogy pont előtte kell titkot tartanom, de muszáj, az ő érdekében.
-És a legjobb, hogy anyának semmi kifogása nem volt az ellen, hogy itt legyél. Kezdem azt hinni, hogy valami szent lélek van a pocakjában. - nevetünk együtt aztán az ölébe teszem a kezemet.
-Ha nem is itt lakom... Bármikor felhívhatsz rendi? Tamara is biztos megengedné, hogy átgyere.
-Köszönöm... És Theonak is nem tudom elégszer megköszönni. Ha ő nem enged ide, nem tudom mit csináltam volna.
-Szerintem egyáltalán nem gond neki. - Mosolygom rá. -Holnap már haza kell vigyelek. Úgyis mennem kell arra. - bólogat bár láttam rajta, hogy maradna még. Tudom milyen volt, amikor az egyetlen gyerek mellé jön egy másik. A lehető leghalványabbá válsz a családban és mindent elvesz az újszülött, édes, kedves másik gyerek. Majd megszokja.
-jó éjszakát. -Homlokon csókolom.
-Jó éjt.
A hátam mögött csukódik a szoba ajtaja. Egy napja van itt Theo pedig úgy bánik vele mintha a saját húga lenne. Annyira szívmelengető látvány volt, ők ketten együtt a kanapén beszélgettek, nevettek és kártyáztak. Le lépkedek a lépcsőn Theohoz a kanapéra. Őszintén a mi kapcsolatunk elég bonyolult. Szeretem. De nem mondtam ki és ő sem... Nyilván, nem vagyunk tinik, hogy meg kelljen beszélni, hogy akkor most együtt vagy külön vagy mi. Érzem rajta, a kötődés és a szeretetet, abból ahogy hozzám ér, rám néz, ahogy hozzám szól. Minden azt mondja, hogy valódi. Leülök mellé a kanapéra és csak csendben nézek rá. Találkozik a tekintetünk, de ő sem szól. Felém nyúlt, megfogta a csípőm és az ölébe húz és elégedett arccal néz vissza rám.

-Most már mondhatod mit szeretnél.

-Honnan tudtad, hogy szeretnék valamit?

-Csak tudtam. Na mit szeretnél? - Megsimítja az államat a hüvelyk ujjával.

-Holnap elvinnél minket haza. Anya...vagyis hát az anyja csak 2 napot igazol le neki és kivételesen nekem is megteszi. Szóval muszáj lesz haza mennem Tamarához. - Közel húz magához, az ajkam már az övét súrolja, de nem engedte, hogy megcsókoljam és ő sem teszi meg.

-Izát nagyon szívesen haza viszem, de.... téged már kevésbé. - Mosolyog.

-Miért?

-Mert jobban örülnék, ha neked is itt lenne a haza. - Halkan kuncogom a megjegyzésén, bár nem viccből mondja. Hallom a hangján, hogy komolyan gondolja. Számomra ez nagy ugrás a kapcsolatunkban vagy...minkben...

Ő mozdul felém, hogy megcsókoljon én pedig készségesen engedelmeskedem neki. Egyszerűen nem tudok nemet mondani. Elenged aztán megsimítja az arcomat. Annyira meleg a keze, nyugtató és biztonságos.
-Nekem is nagyon tetszene, de hogy hagyjam ott Tamarát?
-Megértené szerintem. Eddig is egyedül élt nem lesz olyan új neki.
-Tudom, de... Nekem rosszul esne, ha csak úgy hirtelen ki költöznének mellőlem. Mintha ki használtam volna... - Le hajtom a fejem.
-Beszélj vele erről. Én bármikor elhozlak onnan, ha szeretnéd.

Imádom amikor ennyire aranyos.
-És... Mi lesz, ha haza kell menned...? - A hajába eresztem a kezem, így simogatom, amit az arcából ítélve igazán díjaz.
-Ne törődj még azzal. Semmit nem találtam még és addig nem megyek haza. - Combomon jár ide-oda a keze, kedvesen, nem érzem mögötte hátsó szándékot.
-Nem akarlak elfelejteni...

Mindig is megérintett, ha valakitől búcsút kell vegyek, Theotól pedig még nehezebb lesz. Már több mint fél éve vágytam utána, most megkaptam és azon kell gondolkoznom, mit teszek, ha itt hagy és elmegy a világ másik felébe...
-Hát elég felejthetetlen vagyok. - 𝐀 𝐧𝐚𝐠𝐲𝐛𝐞𝐭𝐮̈𝐬 𝐄𝐆𝐎. El is szállt a pillanatnyi szarkedvem és kuncogok.
-Az biztos. -Vissza tapasztom a szám az övére, legszívesebben életem végéig így maradnék. Őrült szerelmes kislánynak látszom most, de nélküle üresnek, komornak és jelentéktelennek érzem magam. Mellette azt érzem, hogy én vagyok a világ közepe, hogy boldog és teljes vagyok. Véget ér a csók és megint én szólalok meg.
-Holnap, mielőtt engem is haza viszel, eljössz velem tetkóshoz? -Összeráncolja a szemöldökét. Úgy tűnik nem nézte ki belőlem, hogy magamra varratnék bármit is. Igazság szerint, az egészben egyetlen egy bukkanó van, mégpedig az, hogy félek a tűtől.
𝑆𝑧𝑒́𝑝 𝑣𝑜𝑙𝑡 𝐵𝑙𝑎𝑛𝑘𝑎!
Igaz, a félelem nem fog elmúlni, de tudva, hogy ő mellettem van, fogja a kezem megnyugszom. Őszintén, ha ő a közelben van egyszerűen nem számít más. Arról nem is beszélve, hogy miatta csinálnám...
-Tetkóshoz? Mi készül?
Elmosolyodom és közel hajolok a füléhez, már annyira, hogy az ajkam súrolja a fülcimpáját. Igazándiból, mindjárt elvesztem az eszemet. A fülek a gyengéim. Tudom, hogy furcsa, de valamiért engem ez izgat fel. Miért tagadnám, imádom a fülét. Imádom a száját. Imádom a szemeit, a kezét, az orrát. Imádom mindenét.
- Lesz egy kis farkas a kezemen, hogyha rá nézek eszembe juss. - Vigyor villan az arcára. Elhajolok, ő két kezébe fogja az arcomat és magához a lehető legközelebb húz. Ajka az enyémre tapad, nyelve átcsúszott a számba. Forró, puha és annyira jó. Bár elhatározásomnak szomorú a háttere mégis úgy csókol, mint még soha. És innen érzem, hogy szeret...

-Sajnálom kicsi... Találkozunk még ennél sokkal többet is! Esküszöm. Tudod, hogy engem itt nem látnak szívesen... -ölelem át a húgomat. Fejem az ő feje búbján nyugszik egy pillanatig, keze annyira szorít, hogy bűntudat ragad el amikor ki kell szabadulnom belőle.
-Havonta kétszer? - Kérdezi csillogó zöld szemeivel, ami olyan akárcsak az anyjáé. Olyan zöld akár a fa lombja enyém pedig olyan barna akár a fa törzse. Szinte tökéletesen egymás mellé illik.
-Akárhányszor csak tudlak elhozlak innen okés? - Hevesen bólogatott aztán besétál a fa kapun. Theo bele markol a kezembe mikor Izát már sehol sem látjuk. Ezzel akarja jelezni szerintem, hogy nekünk is ideje elindulni. Be ülve a kocsiba, az a nap futott át az emlékezetemben amikor utoljára jártam itt. Amint elhaladtunk a ház előtt az emlék el is illan. Theo rám pillant, hogy minden rendben van-e. Bólintok, hisz meg sem kell szólalnia, kérdő tekintetéből minden tisztán látszik. Megszorítja a kezem a combomon és biztat, hogy mint ahogy eddig, most is minden rendben lesz.

A tetováló szalonba megérkezve, őszintén, kissé lever a víz. Nem kis projektről van szó, ami nem kevés időt és több millió tűszúrást jelent. Ehhez képest egész jól bírom. Lehet Theo keze egy kicsikét vörös, miután nagyrészt végig szorítom, de elmondása szerint ügyes voltam. Erős a gyanúm, hogy csak azért mondta, hogy jó érezzem magam, de jól esett. A tetoválást meg egyenesen imádom. Ha rá nézek azonnal Theot látom és habár összeszorul a szívem, jó emlékeket idéz bennem amiért a tetkós srácnak is és Theonak is hálás vagyok.
-Na tetszik? - Kérdezi Theo amikor hazafelé menet elhagytunk egy piros lámpát.

Teli szájjal vigyorgok és bólogatok, mint egy megszállott.
-Rád emlékeztet. - megszorítja a combom, ami nála annyit jelent, hogy tetszik neki, amit hall.
-Az normális, hogy kezd égetni, de nagyon? - Nyúlok az alkaromhoz bár az égetés annyira felerősödik, hogy olyan érzés, mintha égő tűvel szúrnának.
-Au! Nagyon fáj Theo állj félre. - Rögtön megteszi, amit kérek tőle. Már a lakóterületen járunk, se előttünk, se mögöttünk nem jön senki. Besötétedett már, lekapom a pulcsimat és rögtön próbálom kideríteni mi a baj a tetkóval. Illetve próbálnám, ha a helyén lenne.

𝐻𝑜𝑙 𝑎 𝑡𝑒𝑡𝑜𝑣𝑎́𝑙𝑎́𝑠𝑜𝑚?!
𝐸𝑧𝑒𝑘 𝑛𝑒𝑚 𝑠𝑧𝑎𝑙𝑎𝑑𝑔𝑎́𝑙𝑛𝑎𝑘 𝑐𝑠𝑎𝑘 𝑢́𝑔𝑦 𝑖𝑑𝑒-𝑜𝑑𝑎
𝐵𝑒 𝑠𝑧𝑖̄𝑣𝑜́𝑑𝑜𝑡𝑡 𝑎 𝑏𝑜̈𝑟𝑜̈𝑚𝑏𝑒
𝐸𝑧 𝑙𝑒ℎ𝑒𝑡𝑒𝑡𝑙𝑒𝑛 ...