Oasis - [Befejezett]

6. fejezet - Ismerős idegen

Lila és Ash már egy jó ideje keresték Aubreyt, de nem találták sehol. Megnézték a kunyhójában, a nagy sziklán, a téli konyhán, a tűzrakónál, és még a tisztáson is. Nem akartak senkinek sem szólni, mert féltek, hogy Catherine és William, a három kiképző szülei elkezdenek aggódni, ha megtudnak eltűnéséről. A legtöbbször, ha történt valami baj, vagy veszélynek voltak kitéve a kiképzők, csak a legvégsőbb esetben vonták be őket, mert hajlamosak voltak túlgondolni a dolgokat, és nagyobb bajt csinálni, mint az eredetileg volt. Ugyan ez volt a helyzet Felixel is. Nem szerette az új dolgokat, mindig a megszokott volt számára csak az elfogadott. Ha bármikor történt valami ehhez hasonló eltűnés, hirtelen kikelt magából, és képes volt órákig tombolni.

- Oké, így nem megyünk semmire sem, váljunk szét. – Javasolta Ash.

- Rendben. te nézd meg még egyszer a táborban, és ha találkozol bárkivel is, NE mondj semmit! – fordult sarkon Lila.

A lány végig sétált még egyszer a tábort körülvevő erdőn, aminek minden szegletét ismerte már. Vékony bőrcipője alatt érezte az ösvényen lévő kemény köveket, ahogy masszírozzák talpát minden egyes lépésénél. Már egy jó ideje csak ment a táborukat körülvevő óriási erdőben, egészen addig, hogy már teljesen magába feledkezett, és már nem is a célján járt az esze. Elmerült gondolataiban, élvezte az egyedüllétet, és a szél kellemes fuvallatát, ami kifújta szemébe lógó hajtincseit. Kalóz évei jutottak eszébe. Az a sok kaland, az iszonyat mennyiségű arany és kincs, a sok barát, akiket hátra kellett hagynia. Tudta, hogy a fedélzeten nem a legbecsületesebb életet élt, de valahogy túl kellett élnie a kemény kihívásokat, amik elé kerültek. Ha nem lett volna az a rajtaütés, és ha nem vesztik el a harcot, sosem kerül a tiltott erdőbe, és sosem ismeri meg azokat az embereket, akiket ő most a családjának tekint. Teljesen gondolataiba burkolódzva elindult a part felé, hogy még egyszer utoljára érezhesse a víz hullámzását, és aztán örökre elengedhesse múltját, ami régóta kínozta.

Végig sétált a rövid partszakaszon, amikor meglátott a távolban egy hajós nélküli csónakot ringatózni a vízen. Közelebbről is meg akarta nézni, amikor meglátott valakit a homokban feküdni. Azonnal odasietett a hajótörötthöz.

- Hékás, kelj fel! Élsz még egyáltalán? – rángatta vállánál fogva az ismeretlen lányt. – Jobb lesz, ha még most észhez térsz, mert én biztos el nem cipellek innen! – morgolódott tovább Lila.

- Te meg ki a franccal veszekedsz Lila? – Szólalt meg a távolban Morgan hangja.

- Nehogy ide gyere! – Kiabált neki vissza ijedten a lány. – Állj meg ott, ahol vagy, és szépen menjél vissza oda, ahonnan jöttél, és felejtsd el, hogy itt voltam! Értve vagyok? – hadarta tovább.

A lány figyelmeztetése ellenére a fiú mégis odament megnézni a történteket. Amint meglátta Lilát térdepelni a homokban, rögtön felismerte a mellette fekvő Penelopét.

- Mi történt itt? És ő hogyan került ide? – kérdezte miközben letérdelt a földre csapattársa mellé.

- Fogalmam sincs! Itt sétáltam miközben Aubreyt kerestem, de megláttam egy hajót a távolban, aztán meg őt, és fogalmam sincs most mit kéne csinálni! – Ömlöttek ki a szavak a kalózlányból.

- Először is Lopét elvisszük a gyengélkedőre – emelte fel a földről karjánál fogva az eszméletlen lány és felfektette egyik vállára. – Másodszor, miért kellett nektek Aubreyt keresni? Vele voltatok végig, vagy nem...? – indult el közben a tábor felé.

- Hosszú történet, majd el is mondom ha úgy adódik, de először vele kezdjünk valamit!

- Reméltem is, hogy megosztod... - Nézett gyanakvóan Morgan az ijedt lányra.