Oasis - [Befejezett]

4. fejezet - A bál

Aubrey előtt kinyílt az óriási aranyszegélyű ajtó. A bál mámorító hangulata szinte arcon csapta. Belépett, ahol rögtön egy őr állította meg.

- Láthatnám a meghívóját? – kérdezte mély, öblös hangján.

- I-Igen persze... - a lány idegesen keresgélt ruhája zsebében. Attól félt, hogy valami féle úton-módon lebukik, holott ez szinte lehetettlen volt a skizo-por miatt. Nem telt bele egy perc, megtalálta a meghívót, és remegő kézzel nyújtotta az őrnek.

- Rendben. A szobája a második emeleten lesz. Az ajtóra a 61. szám van írva, itt a kulcs. – mondta kissé szájbarágósan az ork.

- Kö-köszönöm. – vette vissza a levelet Aubrey, majd sietősen belépett az ajtón.

Kicsit bentebb ment a palotában, ahol már hallatszódott a bálteremből áramló zene. A vendégek csodásan érezték magukat, a legtöbben táncoltak, ittak, vagy éppen mind a kettő. Viszont a szomorú igazságot szinte a vak is láthatta. Ezek a népségek mind az arisztokrata sznob családokból voltak, akik semmivel sem törődnek, csak a pénzzel, a hatalommal és a borral. Ahogy a lány végignézett rajtuk, mind csak romlott életű embereket látott, amint mindent és mindenkit semmibe véve, saját magukkal törődve, lerészegedve próbálják elfelejteni a körülöttük történő zűrzavart. Aubrey kicsit habozott, hogy csatlakozzon-e vagy inkább rögtön próbáljon szökési tervet kieszelni. Nagyon hívogatta a zene és a fényes márvány táncparkett, ami szinte izzott a rajta táncolók talpa alatt. Sosem volt ilyen mulatságban része, hiszen a karanténvárosban nem lehetett ilyen eseményeket tartani, sőt, semmit sem lehetett csinálni, ami bármi örömet vagy szórakozást nyújt az ott lakóknak. Az egyetlen egy táncos mulatozás – már ha ezt mulatozásnak lehet nevezni – amin részt vett az a bátyja és pár velük egykorú furry által titokban, egy eldugott zeg-zugban szervezett meglepetés volt Aubrey 20. szülinapjára. Egy kicsit elkalandozott gondolataiban, mire az egyik őr jelzés értékűen beljebb lökte a parkett felé. Már épp csatlakozott volna a mulatsághoz, amikor rájött, hogy most nem ezért van itt. Úgy döntött, hogy nem lenne jó ötlet a küldetése közben elterelnie mással a figyelmét, szóval még jobban elkezdett céljára fókuszálni: Mennél előbb visszatérni a tiltott erdőbe, mielőtt az óra visszarepíti a jelenbe. Elindult a végtelennek tűnő folyosón, nyomában a két őrrel.

- Elnézést, de az ünnepség a másik irányba van. – szólalt meg mögötte egy szórakozott férfihang. A lány meglepetten hátrafordult, de nem ismerte a hang tulajdonosát. Egy szőke, jólöltözött elf volt, aki Whisper címerét viselte brossként.

- Már meg sem ismersz? – nevetett fel a fiú. – Én vagyok az! Morgan! Tudod, Whisper trónörököse meg minden ilyesmi buta megkülönböztető jelző. Nem jössz inkább kicsit szórakozni? – nyújtotta kezét a lány felé.

- É-én nem is tudom... - dadogott zavartan a lány.

- Ugyan már! – Morgan elkapta Aubrey csuklóját és a bálterem felé vezette. Mire odaértek az egyik asztalhoz, az őrök elvegyültek a tömegben. Aubrey leült az egyik szabad helyre, majd mellé huppant egy kislány is.

- Ez a buli unalmas, nem gondolod? – kezdeményezett beszélgetést a göndör hajú kislány. Ő is ugyan olyan elf volt, mint Morgan.

- Hát voltam már jobb mulatságon is – erőltetett egy mosolyt magára a lány. Tudta, hogy hazudik, hiszen ehhez hasonló dolgot sem látott még, de úgy érezte, szerepben kell maradnia ahhoz, hogy minél előbb szabadulni tudjon innen. – Amúgy mi a neved? – érdeklődött tovább.