Oasis - [Befejezett]

11. fejezet - Az út

A kis csapat már lassan egy órája menetelt. Mindenki kitartóan törte maga előtt az utat a sűrű növényzetben. Legelöl Felix és Nica tartottak, egy kicsivel mögöttük Ash és Lila, utánuk Sander és Cole, végül pedig Catherine és William zárta a sort. Mindenki egy-egy kisebb batyut csomagolt magának, a többi holmijukat pedig mind a tiltott erdőben hagyták. Az újonnan érkezett lány elmondta nekik, hogy a hely, ahol éjszakára meg fognak állni, egy kisebb fogadó lesz, akinek a tulaja furryket szokott bújtatni, hogy el tudjanak jutni Steamtownig. Senki nem tudta az utat rajta kívül, hiszen még sosem hagyták el saját helyüket, de vakon megbíztak Nicában, aki ezt hatalmas megtiszteltetésként vette. A lány jégkék színű szeméből az őszinteség és bizalom fénye áradt, pozitív kisugárzása pedig már hiányzott a túl sok feszült tag mellé, így könnyen bizalmukba tudták fogadni. Ráadásul ő is ugyan olyan talizmánhasználó volt, mint a többiek, ami számukra azt jelentette, hogy rá bármikor lehet számítaniuk. Valenteurben ugyan is Mirage legendája szerint a talizmánok kötik össze a benne jövőt látó embereket. 

Mennél közelebb értek az erdő széléhez, annál jobban sűrűsödött az aljnövényzet, és annál közelebb álltak egymáshoz a fák. Nica elmagyarázta nekik, hogy miután Meldew királya meghalt, a legendák szerint Miraget és Oasis területeit elátkozták. Whisper uralkodó párja el akart mindenkit lehetetleníteni attól, hogy bejussanak ide, azért vált ilyenné az egész erdő.

-          Morgan tudna ezekről az átkokról jobban mesélni, nemde? – kérdezte monoton hangon Nica a fiút.

-          Ha arra gondolsz, hogy anyám volt az a boszorkány, aki az átkot szórta akkor nem, ennél többet nem tudok mondani. – hozta Morgan szerepét Sander.

-          Azt hittem te és a húgod kémkedtetek Miragenak ezekről a dolgokról... - nézett gyanúsan a fiúra. – Akkor gondolom nem szívesen szeretsz beszélni ezekről. – Engedte el végül a témát.

Már az erdő legszélső fasoránál jártak. Alig-alig találtak egy-egy rést, amin átfértek, de végül mindenki biztonságban és épségben kijutott.

A lány elővette távcsövét, és pásztázni kezdte vele a végtelen mezőt, ami eléjük tárult. Magabiztosan elindult az egyik irányba, és megállás nélkül csak ment előre, a talizmánnal szeme előtt. A többiek követték minden kérdés nélkül. Felix felzárkózott ideiglenes vezetőjük mellé, és a tervéről kezdte kérdezgetni.

-          Ha eljutunk a fogadóig, akkor hogyan tovább?

-          Ezt ott majd még elég lesz megbeszélnünk. Nem kell izgulnod, ha nem szeretnél részt venni a küldetésen, akkor tovább tudod folytatni az utat a szüleiddel az erődünk felé.

-          Meg tudnád mondani, hogy most hol vagyunk? Ha kell, itt a térkép is.

-          Nincs szükségem térképre. Úgy ismerem Valenteurt, mint a tenyerem. Most Absus területén vagyunk, Nyár zónában. Tovább kell mennünk Tavasz felé, majd Tél vonalán a Meldewi határvonalon találkozunk Aubreyval, aki három szekérrel fog minket várni. Elmegyünk a Völgyfolyó – községig, ahol a fogadóban megszállunk és találkozunk Penelopéval. Reggel kettéválunk és folytatjuk az utunkat a csapat egyik felével a Whisperben lévő Szirtváros felé, a másik pedig tovább megy Tavasz irányába.

-          Szóval a karanténváros még mindig a tervben van...

-          Sosem szedtük ki onnan.

-          Pedig már ideje lenne. Nem mehettek csak úgy oda.

-          Azt te csak hiszed... - motyogta orra alatt a lány.

Lila és Ash nagyon jól elszórakoztatták magukat út közben. Lábuk alól kavicsokat gyűjtöttek, majd azzal versenyeztek, hogy ki tudja messzebbre lőni őket csúzlival. Egy idő után viszont Ashnek feltűnt a legjobb barátnője oldalán lógó ezüst síp.

-          Mi az a síp? – mutatott az ezüstön csillogó tárgyra Ash.

-          Ja, ez? – vette kezébe Lila.

-          Még sosem láttam ezt nálad. Mióta rejtegeted? – nevetett a lány.

-          Az egyik kalóztársamtól kaptam, Jacobetól, amikor Cyber egyik szigetén horgonyoztunk le. Mindig féltettem, ezért a fiókban tartottam. Sosem használtam még. Elhoztam, hátha szerencsét hoz. – forgatta kezében a mutatós ezüstöt a kalózlány. Érdekes felépítése miatt mind a két végén bele lehetett fújni. Oldalán körbe valamiféle titkos írás volt gravírozva.

-          Nézzük meg milyen hangja van! Milyen dolog ez, hogy sosem merted használni? – viccelődött a lány.

-          Hát jó, de csak egyszer, tényleg nem akarom, hogy bármi baja essen. – Egyezett bele végül Lila.

A síp rendkívül magas, fülsüketítő hangon szólalt meg, amire az egész csapat felfigyelt és megtorpant.

-          Mi volt ez? – kérdezte a legnagyobb meglepettséggel arcán Sander.

-          Mindenki földre! – kiáltotta a következő pillanatban Nica, mire mindenki követte utasítását, kivéve Lila. – Lila! Te is! MOST! – Kiabált kétségbeesetten.

-          Nem, várj! – A lány mozdulatlan maradt, és bámulta a feléjük közeledő griffmadarat. Ahogy a griff közeledett, a lány szépen lassan kihúzta tőrjét és pisztolyát a tokjából. Felmutatta az égre a felette köröző madárnak, majd elhajította őket, amire az leszállt a lány lába elé. A hatalmas lény egyenesen Lila szemébe nézett, és várta következő parancsát. A kalózlány szépen lassan felemelte kezét, majd végig simította a vadállat fején. Valamiféle kötődést érzett hozzá. – Szóval a sípom a te hívód.

A csapat többi tagja eközben szépen lassan feltápászkodott a földről. Nica odasétált Lila mellé, majd Ash is követte.

-          Ez a talizmánod? – kérdezte Nica.

-          Ezek szerint. – Simogatta továbbra is az állatot a lány.

-          És te még nem is akartad használni ezt a sípot! – Nevetett Ash. – Ha nem kérdezek rá akkor sose tudod meg hogy mennyire fontos?

-          El is tudod küldeni? – kérdezte az ideiglenes vezető, mire Lila kissé elgondolkozott, majd megfordította a sípot és ismét belefújt. A fülsüketítő helyett most egy kellemes, mély hang szólalt meg, mire a griff lassan felemelkedett a levegőbe, és elszállt.

-          Eszméletlen! – képedt el Cole.

-          Nem, inkább végtelenül menő! – Követte szemével Ash a távozó lényt.

-          Sajnálom, hogy megzavarom a megható pillanatot, és nagyon örülök neked Lila... De tovább kéne indulnunk, ha még napnyugta előtt oda akarunk érni... - lépett közelebb Felix.

-          Igaz. Már várnak ránk. El ne hagyd azt a sípot! – Mosolygott Nica.