Egy esős hétfői reggelre keltem. Megint ugyan az, mintha egy ördögi kör volna.
Ahogy kikeltem az összehurcolt ágyamból velem együtt a pesszimista gondolatok is elhagyták a fejemet. Gyorsan a szekrényhez szaladtam, hogy ma is egy csinos szettet összállítsak...magamnak...és annak a srácnak aki egy napon az én kezemet fogja az én arcomat simítja végig...aki az én számat csókolja...egyenlőre fogalmam sincs ki lenne az de majd biztos jön valaki.Mikor beértem a suliba a depresszív hangulatot csak fogni lehetett a teremben. A levegő állt mindenki csöndes volt aki beszélt az is csak suttogva.
Én ezt nem bírom...- gondoltam magamba majd lementem a zeneterembe, hogy szabad foglalkozással eltereljem ezt a szomorú gondolatot.
A zongorához vonultam majd egy melankolikus darabot próbáltam volna játszani amikor is...
- Itt vagyunk? Ja nem. - nyitott be Baku az ajtón. Csak magamba becézem így ha megtudná egyértelműen meghalnék.
- Jó reggelt...- mosolyogtam rá. Egy pillanatra megállt és nézett. Tekintetünket fél percig tarthattuk egymáson.
- Bocs. - csukta be az ajtót és tova indult.
Baku olyan volt nekem mint egy fiú akit néha megpillantok és...úgy gondolom szeretem. De valahogy mégse... Rideg és távoltartó személyisége vonzó és ami a legjobban megfogott benne...hogy ő is küzd a céljaiért ahogy én is.Visszatérve a valóságba gondolataimat is Bakuról elhesegettem. A darabra koncentráltam. Hobbi szintjén zongorázok de azt hiszem elég jó vagyok benne. Meg amúgy is...elég szexi ha valaki zongorázik. Szerintem.
7:59-kor realizáltam, hogy itt az ideje elindulni.
- Basszus elkések....- kaptam fel a cuccaim és visszaindultam a terembe.
- Jó reggelt tanárnő! Elnézést a késésért elmerültem a zongora gyönyörű hangzásban. - hajoltam meg a tanárnő előtt aki mosolyogva intett a helyemre.
- Mindig is művészi lélek voltál...- mosolygott a tanárnő. Mondatára csak elpirultam mert éreztem a többiek tekintetét magamon.
Baku velem egy sorban ült a bal oszlopban még én a jobbik oldalán a teremnek. Tekintete kifelé a borús felhőkhöz irányúlt szőke tincsei a szürke ég miatt kissé halványabbnak tűntek.
Jézusom [név] mit művelsz?! Nem bámulhatod így...idióta.A nap további részében elterveztük Yukival, hogy újból meglátogatjuk az elkopott nagytermünket ahova minden délután eljárunk zongorázni és énekelni. Az idili hangulat amit az apró esőcseppek hangja adta és az a tipikus finom esőillat amit a nedves föld, és fű ont.
- Tudod Yuki nem kéne ilyen véresen venned ezt a fogyókúrát. Hisz a végén a károdra megy. - mondtam legjobb barátnőmnek aki hetek alatt annyit fogyott, hogy szememmel nem tudtam követni.
- Ezzel ne is foglalkozz. Inkább a zongorádra koncentrálj. Szeretnék végre énekelni...- nézett rám könyörögve a legjobb barátnőm.
- Jézusom oké...- helyeztem kezeim a billentyűk felé és lassan belekezdtem a darab játszásába. Mivel szerettük a franciát így hát nyílván egy gyönyörű francia számra esett a sor. Nem máshoz mint a Je te laisserai des mots -ra.
Yuki hangja csodás volt. Mindig is imádtam hallgatni ahogy énekel. Kiskorunk óta együtt nőttünk fel. És ezt néhai veszekedések megakadályozták, mindig visszatértünk egymáshoz.- Figyelj [név]. Elhívtak randira. - nyőgte ki az eszelős.
- Micsodaa?! Komolyan? Kicsoda?
- Todoroki a focicsapatból. Tudod az a...
- Tudom. A vörös- fehér hajú srác. - mondtam mosolyogva.
- Igen...és hát mivel amerikai focizik...eljöhetnél velem a szombati meccsükre. - tette össze apró kezeit.
Felálltam és hozzásétáltam.
- Ha ez segít, hogy ne izgulj el megyek veled. - néztem rá.
- Köszönöm. - mosolygott rám azzal a mosolyával amit sose fogok megunni.Estefele elindultam haza a sötét éjszakába. A messzi távolból fiúk hadának nevetését hallottam meg.
- Hé Katsuki nézd ki van ott! Nem ezt a csajt mondtad, hogy...- fogta be ekkor a száját Baku.
Feltettem a kapucnim és továbbsétáltam a Rózsa utcába ahol lakom.
- Hé. - hallottan egy hangot mögülem.
Szivem megállt de egy ismerős hang volt az. Baku...
- Igen? - tekintettem hátra vezettem mintha nem tudnám kivel van dolgom.
- Miért járkálsz ilyenkor idekint? - nézett kissé morcosan fekete pulcsijában ami tökéletesen kiemelte, tökéletesen szőke haját.
- Yukinál voltam. - engedtem le a kezeimet.
- Ohj...értem. - vakarta meg a tarkóját. - Nem gondolod, hogy ilyenkor...na mindegy megyek is. - legyintett egyet. És elfordult.
- Katsuki...Elkísérnél? - mondtam bátortalanul.
Megállt egy pillanatra és mintha filózna a válaszon, várt egy percet.
- Legyen...- mondta majd megfordult és lassan elindultunk.
- Hallottalak ma zongorázni...annyira nem volt rossz. - fogta edzőtáskáját a vállán.
- Köszönöm. Te játszol valamin? - néztem fel a kapucnim mögül.
- Dobolok. De csak ilyen hobbi szinten. - nézett le rám. Tekintetünk megint találkozott. Gyorsan elkaptuk és az út további részét csend borította.Mikor megérkeztünk a házamhoz megállt a kapuban.
- Köszi, hogy elkísértél. - mondtam halvány mosollyal a számon.
- Szívesen. Szia. - fordult el és elindult a saját lakásukhoz.
Boldogságomat elrejtve léptem be a házba. Mikor köszöntem a szüleimnek, felrohantam a szobámba és ugrándoztam a szoba közepén.
El sem hiszem! Bakugou Katsuki hazakísért! Aggódott értem. - terültem szét az ágyamon. Gondolataim addig zakatoltak a fejemben még nem, elnyomott az álom.
YOU ARE READING
Mert megérdemled... ( Bakugou X Reader)
RomanceBakugou Katsuki a menő srác, az ,,elérhetetlen" a suliban akinek rideg természete ellenére szíve mégis meglágyítható...