Mert megérdemled... ( Bakugou X Reader)

1.Rész

Egy esős hétfői reggelre keltem. Megint ugyan az, mintha egy ördögi kör volna.
Ahogy kikeltem az összehurcolt ágyamból velem együtt a pesszimista gondolatok is elhagyták a fejemet. Gyorsan a szekrényhez szaladtam, hogy ma is egy csinos szettet összállítsak...magamnak...és annak a srácnak aki egy napon az én kezemet fogja az én arcomat simítja végig...aki az én számat csókolja...egyenlőre fogalmam sincs ki lenne az de majd biztos jön valaki.

Mikor beértem a suliba a depresszív hangulatot csak fogni lehetett a teremben. A levegő állt mindenki csöndes volt aki beszélt az is csak suttogva.
Én ezt nem bírom...- gondoltam magamba majd lementem a zeneterembe, hogy szabad foglalkozással eltereljem ezt a szomorú gondolatot.
A zongorához vonultam majd egy melankolikus darabot próbáltam volna játszani amikor is...
- Itt vagyunk? Ja nem. - nyitott be Baku az ajtón. Csak magamba becézem így ha megtudná egyértelműen meghalnék.
- Jó reggelt...- mosolyogtam rá. Egy pillanatra megállt és nézett. Tekintetünket fél percig tarthattuk egymáson.
- Bocs. - csukta be az ajtót és tova indult.
Baku olyan volt nekem mint egy fiú akit néha megpillantok és...úgy gondolom szeretem. De valahogy mégse... Rideg és távoltartó személyisége vonzó és ami a legjobban megfogott benne...hogy ő is küzd a céljaiért ahogy én is.

Visszatérve a valóságba gondolataimat is Bakuról elhesegettem. A darabra koncentráltam. Hobbi szintjén zongorázok de azt hiszem elég jó vagyok benne. Meg amúgy is...elég szexi ha valaki zongorázik. Szerintem.

7:59-kor realizáltam, hogy itt az ideje elindulni.
- Basszus elkések....- kaptam fel a cuccaim és visszaindultam a terembe.
- Jó reggelt tanárnő! Elnézést a késésért elmerültem a zongora gyönyörű hangzásban. - hajoltam meg a tanárnő előtt aki mosolyogva intett a helyemre.
- Mindig is művészi lélek voltál...- mosolygott a tanárnő. Mondatára csak elpirultam mert éreztem a többiek tekintetét magamon.
Baku velem egy sorban ült a bal oszlopban még én a jobbik oldalán a teremnek. Tekintete kifelé a borús felhőkhöz irányúlt szőke tincsei a szürke ég miatt kissé halványabbnak tűntek.
Jézusom [név] mit művelsz?! Nem bámulhatod így...idióta.

A nap további részében elterveztük Yukival, hogy újból meglátogatjuk az elkopott nagytermünket ahova minden délután eljárunk zongorázni és énekelni. Az idili hangulat amit az apró esőcseppek hangja adta és az a tipikus finom esőillat amit a nedves föld, és fű ont.
- Tudod Yuki nem kéne ilyen véresen venned ezt a fogyókúrát. Hisz a végén a károdra megy. - mondtam legjobb barátnőmnek aki hetek alatt annyit fogyott, hogy szememmel nem tudtam követni.
- Ezzel ne is foglalkozz. Inkább a zongorádra koncentrálj. Szeretnék végre énekelni...- nézett rám könyörögve a legjobb barátnőm.
- Jézusom oké...- helyeztem kezeim a billentyűk felé és lassan belekezdtem a darab játszásába. Mivel szerettük a franciát így hát nyílván egy gyönyörű francia számra esett a sor. Nem máshoz mint a Je te laisserai des mots -ra.
Yuki hangja csodás volt. Mindig is imádtam hallgatni ahogy énekel. Kiskorunk óta együtt nőttünk fel. És ezt néhai veszekedések megakadályozták, mindig visszatértünk egymáshoz.

- Figyelj [név]. Elhívtak randira. - nyőgte ki az eszelős.
- Micsodaa?! Komolyan? Kicsoda?
- Todoroki a focicsapatból. Tudod az a...
- Tudom. A vörös- fehér hajú srác. - mondtam mosolyogva.
- Igen...és hát mivel amerikai focizik...eljöhetnél velem a szombati meccsükre. - tette össze apró kezeit.
Felálltam és hozzásétáltam.
- Ha ez segít, hogy ne izgulj el megyek veled. - néztem rá.
- Köszönöm. - mosolygott rám azzal a mosolyával amit sose fogok megunni.

Estefele elindultam haza a sötét éjszakába. A messzi távolból fiúk hadának nevetését hallottam meg.
- Hé Katsuki nézd ki van ott! Nem ezt a csajt mondtad, hogy...- fogta be ekkor a száját Baku.
Feltettem a kapucnim és továbbsétáltam a Rózsa utcába ahol lakom.
- Hé. - hallottan egy hangot mögülem.
Szivem megállt de egy ismerős hang volt az. Baku...
- Igen? - tekintettem hátra vezettem mintha nem tudnám kivel van dolgom.
- Miért járkálsz ilyenkor idekint? - nézett kissé morcosan fekete pulcsijában ami tökéletesen kiemelte, tökéletesen szőke haját.
- Yukinál voltam. - engedtem le a kezeimet.
- Ohj...értem. - vakarta meg a tarkóját. - Nem gondolod, hogy ilyenkor...na mindegy megyek is. - legyintett egyet. És elfordult.
- Katsuki...Elkísérnél? - mondtam bátortalanul.
Megállt egy pillanatra és mintha filózna a válaszon, várt egy percet.
- Legyen...- mondta majd megfordult és lassan elindultunk.
- Hallottalak ma zongorázni...annyira nem volt rossz. - fogta edzőtáskáját a vállán.
- Köszönöm. Te játszol valamin? - néztem fel a kapucnim mögül.
- Dobolok. De csak ilyen hobbi szinten. - nézett le rám. Tekintetünk megint találkozott. Gyorsan elkaptuk és az út további részét csend borította.

Mikor megérkeztünk a házamhoz megállt a kapuban.
- Köszi, hogy elkísértél. - mondtam halvány mosollyal a számon.
- Szívesen. Szia. - fordult el és elindult a saját lakásukhoz.
Boldogságomat elrejtve léptem be a házba. Mikor köszöntem a szüleimnek, felrohantam a szobámba és ugrándoztam a szoba közepén.
El sem hiszem! Bakugou Katsuki hazakísért! Aggódott értem. - terültem szét az ágyamon. Gondolataim addig zakatoltak a fejemben még nem, elnyomott az álom.