Mert megérdemled... ( Bakugou X Reader)

29. Rész (🎶)

Elindultam. De ekkor Akira megrántotta a kezem és magához húzott.
- Ezt nem teheted...- fogta kezei közé arcomat. - Most csak zavarnád. Holnap nem lenne jó? -
- Sosincs túl késő. - válaszoltam határozottan.
- Hú, de sok önbizalma lett valakinek! Büszke vagyok rád. Akkor menj, és hódítsd meg a kis hercegedet...- csípte meg az arcomat szokásához híven. Egyetértően bólintottam és kócos hajammal a pingvines pizsamámba elindultam arra az ismerős környékre ahol korábban annyit jártam.

A kaput fogtam. Mit tegyek most? Mivan ha alszik? Nem, még ég a villany...írok neki egy sms-t.

A telefonom hangos csörgésbe kezdett. Baku neve a képernyőmön felvillant és még mielőtt felvehetten volna az ablakára vonult a tekintetem. Ott állt. Arra várva, hogy felvegyem.
- Szia...- szólt bele mély hangja a telefonba.
- Meg tudom magyarázni ezt a kellemetlen helyzetet. - mondtam csöndesen. Tekintetünket végig egymáson tartottuk miközben telefonáltunk. Az az 5 méter ami közöttünk volt, olyan nagynak tűnt. De magam mellett éreztem.
- Öhm...tudod mit inkább hagyjuk. Fázom, fáradt vagyok és valamilyen szinten részeg is, be kell valjam. Sajnálom. Szia. - nyomtam ki a telefont.

Akkora stupid asshole vagyok...normális ember ilyet nem tesz. Mint valami rossz szappanopera komolyan.

Visszaindultam. Nyuszis papucsom tiszta kosz volt, a pingvines pizsamaalsó egyáltalán nem védett meg a hidegtől. Nem betegedhetek le hisz a végén még nem tudok táncolni Yukival... Jutott eszembe barátnőm kedves arca. Szemeim megteltek könnyekkel. Annyira el van cseszve minden...mindig kell valaminek történnie ami darabokra tör. Mindig itt kell lennie ennek a szőke srácnak aki akarata ellenére is tönkreteszi a napomat. De szeretem. Annyira, hogy már az eszemet is elhagytam. Itt az érettségi arra kéne készülődnöm, otthon ott vár Akira aki mindenben támogat. Istenem...

Ekkor egy vastag pulóver takarta be a vállam. Kezeivel végigsimította vállaimat.
- Te idióta, teljesen átfagytál...normális vagy, hogy ilyenkor hajnalok hajnalán idejössz? És ha megtámad valaki mit csinálok? Anyád lennék úgy elpicsáz...- beszélt hozzám de gondolataim egész máshol jártak. Ajkainak mozgása, szemeinek zavartsága, ahogyan idegesen a hajába túrt. Szememből kifolyt egy könnycsepp és elmosolyodtam. Tompa hangja egyszer csak felélénkült. Hirtelen kezeit a vállamra helyezte.
- Hé, mi a baj? [Név] jól vagy? Haló! - rázott fel.
- Nem, Baku. Nincsen rendben semmi. Én...én...- mondtam halkan.
- Tessék? Ahj, gyere menjünk be könyörgöm. - fogta meg a kezemet. Összekulcsolt kezeinkre tekintettem. Eszembe jutott amikor úgy fogta a kezemet mint a szerelme párjának. Emlékszem, amikor magához húzott, hogy megöleljen. Most miért nem tehetem ezt meg vele? Miért kell ezt a 40 cm - es távolságot megtartanunk egymás között? Félünk? Félünk, hogy mit mond a másik ha kimondjuk azt, hogy...
- Szeretlek...- mondtam halkan és kitört belőlem a sírás. Térdeimre borultam és kezeimet tenyerembe helyeztem. Nem felelt semmit csak átölelt. Éreztem szoros ölelését. Habozás nélkül kezeimet átkaroltam széles vállain és szorosan mellkasára borultam. Hallottam szívének dobogását, ahogy levegőt vesz. Az egyre szaporább levegővételeit.

- Én is szeretlek. - hallottam fülem mögül. Szemeim ismét bekönnyeztek. De most nem a stressz miatt. Hanem mert végre szabadnak éreztem magam.
- Gyere menjünk be. - emelt fel és bevitt a házba. A meleg lakás felmelegítette testemet. Sötétség volt, de Baku határozott léptei megnyugtattak. Fejem még mindig mellkasán pihent. Számoltam a lépcsőfokokat.
1...2...3...4...

Óvatosan ágyába helyezett. Levette a koszos nyuszis papucsomat, és takarójával betakart. Egy kis idő után ő is befeküdt mellém.
- Sajnálom...- suttogtam halkan és arcát megfogtam apró kezemmel. Hüvelykujjam lágyan végigsimult puha arcán.
- Semmi baj. Semmi...semmi baj. - fogta meg a kezem. - Én, sajnálom. Hazudtam neked. A szemedbe hazudtam. - törölte le könnyét.
Egyszer láttam könnyezni. Te mindig csak akkor sírsz ha valami számodra fontos dolog veszik el...

- Én ismerlek téged...- kezdett bele. - Tudom, hogy a kedvenc zenekarod a Chase Atlantic mert mindig azt hallgatod, tudom, hogy szereted a vörösbort, és tudom, hogy a barátaid a legfontosabbak neked, azt is tudom, hogy szomorú vagy amikor elmennek a szüleid mert mindenkinél jobban szereted őket...tudom, hogy imádsz rajzolni és azt is, hogy a nagyterembe szoktál zongorázni Yukival...és a kérdésedre a válasz. Tudom, hogy a fehér és a sötétkék a kedvenc színed. - mondta. Végig a szemembe nézett és a kezemet fogta.

- Baku...- mondtam halkan, meglepetten. Szemeim folyamatosan az ő vörös tekintetét figyelték. A holdfény bevilágított a szobába. - Tudom, hogy sose sírsz, csak akkor ha valami fontos van a téten. Tudom, hogy mindig a céljaid az elsők, tudom, hogy könnyen fel lehet húzni és azt is tudom, hogy szeretsz veszekedni. A sport az életed és ezt nem tagadod, de ha egy barátodat kell megvédeni teszel rá...tudom, hogy...- folytattam volna, de ekkor fölém kerekedett.
Már csak 1 cm választ el tőle...
Szemeink még mindig egymáson voltak. Éreztem lehelletét. Ujjai az arcomat simogatták. Szőke tincsei előre estek picit...olyan szép pillanat volt. Tudtam mi következik. Tudtam, hogy vége a válságnak és, hogy innentől csak boldogság fog várni. Eltűnnek a szürke napok, és végre nem lesz gyomorgörcsöm mikor beérek az iskolába.
- A picsába is...- fogta meg az állam és arcát még közelebb húzta majd...majd ajkaink...ajkaink összeértek. Puha szája ismét a számon volt. Ismét az enyém volt. Nyakát átkaroltam és egy hosszú mozdulatlan csókkal pásztáztuk meg az éjszakát.
Ez egy új kezdett. Itt a lehetőség.