Mert megérdemled... ( Bakugou X Reader)

35. Rész

Másnap suliba együtt mentünk. A leveleket már gereblyézni kellett az útról, hideg kezeink egymást fogták ezzel is melegítve egymást. Egy meleg szobába akartam lenni egy ropogó tüzes kanapé mellett. Nem szerettem az őszt. De a barátaim, és Baku mindig jobbá tették. Bár, most fusztrált voltam Akira miatt és az SOS-es jelzése után.

Suli után egy hosszú öleléssel köszöntem el Bakutól, majd Yukival elindultunk a gyár felé. A terembe belépve az üvegek hangja amik összetörtek a lábunk alatt, visszhangzot. Akira a koszos üveg előtt állt és a lemenő nap fényébe fekete tincsei megvillantak.
Valami nincs rendben...

- Sziasztok lányok! - mosolyodott el és karjait kitárta egy ölelésre. Mikor elemelkedtem tőle láttam szemein a fáradtságot.
- Akira, minden oké? - kérdezte neg helyettem Yuki. Telitalálat...helyes kérdés Yuki.
Akira idgesen göndör fürtjei közé túrt. Szemei kissé bekönnyeztek, majd mély sóhaj kíséretében visszanézet ránk.
- Csajok...az a helyzet. Huh hol is kezdjem. Imádlak titeket, és nagyon nehéz lesz kimondani mert szinte testvéreimként tekintek rátok. Tudjátok...-
- Bökd már ki Akira! - kiáltottunk rá.
- Elköltözünk. - vakarta meg a nyakát.
- Ennyi? - néztem rá értetlenül.
- Messzire. Olyan messzire, hogy valószínűleg soha többé nem fogok ide visszatérni. - folyt le egy könnycsepp az arcán. Meredten álltunk a romos terem közepén ahol pár hónapja sőt pár hete itt találkoztunk vele először. A mosolya a melegsége ahogy belépet a terembe a szemem előtt lebeget. Most pedig ezt a kihűlt szomorú Akirát látom. Haja lelapult, ruhái gyűrödtek és kissé elhanyagolt.
- Akira...emiatt vagy ennyire. Ennyire letört? - néztem fel rá.
- Ühüm. Mert amint korábban is mondtam, a világot jelentitek számomra. Alig pár hete léptem itt be, ti máris a szívembe loptátok magatokat. Amikor a vállamon sírtatok, vagy amikor éppen én öntöttem ki a szívem nektek. Pótolhatatlanok vagytok...a szívem kincsei. És most ezt a két ragyogó gyémántot itt kell hagynom...- mosolyodott el fájdalmasan. Lesoványodott arca mégjobban kirajzolódott. Istenem...
- Akira...- öleltem át a nyakát. Később Yuki is csatlakozott. Hosszasan és szorosan összeölelkeztünk. Az én szemem is könnybe lábadt majd hangos és fájdalmas sírásba kezdtem bele.
Mégjobban magához szorított minket. Éreztem mellkasának zihálását, azt ahogy ő is sír. Így álltunk a teremben, ahol kezdődött minden, és ahogy történetünk be is fejeződött. Miért? Miért kell a kibaszott életnek mindig elvennie valamit azért, hogy kapjunk is? Komolyan fel kell áldozni azért valakit, hogy boldogok legyünk. A kurva életbe...

A nap már lement, az utcafények világították meg a szobát. Énekeltünk, zenét hallgattunk és a kedvenc számainkat hallgatunk. Kibeszéltük az összey emlékeinket, fájdalmainkat és vicces sztoriainkat. Azt, hogy ha ő nem lett volna, mi se lennénk Yukival.
Yuki később hazament és én ketten maradtam Akirával. Csendben egymásra mosolyogtunk. Ekkor felcsendült Billie Eilish - Idontwannabeyouanymore című száma és Akira a kezét nyújtotta felém.
- Gyere. Táncoljunk. Lehet az utolsó. - mosolyodott el borostás arcával.
Kezemet beletettem a kezeibe és nyakát átkarolva keringtünk.
- A szalagavatódon még itt leszek. Másnap reggel indulunk csak. - suttogta a fülembe.
- Rendben. Akira. - túrtam bele arcomat a nyakába. Parfümjének illata megütötte az orromat. Eszembe jutott amikor megcsókolt, a tekintete amikor elmondtam neki, hogy én nem szeretem viszont.
- Akira? - kérdeztem.
- Mond.
- Haragszol rám? -
Ekkor eltolt magától és a szemembe nézett.
- Miért kéne haragudnom? - kereste a tekintetem.
- Amikor megcsókoltál és visszautasútottalak. Mai napig látom magam előtt a darabokra tört és reményveszett arcod. Annyira...annyira fáj...- szorítottam kezei közé arcát.
- Tudod, ha haragudnék rád...nem lennénk ilyen jó barátok. Nem basztunk volna itt be, és most nem táncolnánk, úgy, hogy csak ketten vagyunk karöltve egymásba. - húzott magához.
- És még mindig szeretsz? - kérdeztem. Hülye...miért teszel fel ilyen kérdéseket?
- Persze. - puszilta meg a homlokom. - De nem szerelemből. Hanem úgy szeretlek mint a testvéremet, vagy a saját anyámat. És tudod miért? - hajolt le hozzám. - Mert az a fajta szeretet ezerszer többet jelent, mint holmi féle szerelem. A szerelem múlik, de a család itt marad örökké. És ti a családom vagytok. Mikor már megcsókoltalak rájöttem, hogy én máshogy szeretlek. Sokkal fontosabb vagy egy szerelemnél. Ne értsd félre. Ti Bakuval egymásnak vagytok teremtve mint, egy szerelmes pár. Mi, mint legjobb barátok vagyunk egymásnak teremtve. - simogatta meg az arcom.

Annyira igaza volt. De mennyire igaza. Az emberek olykor idegennek, barátnak, riválisnak vagy szerelmeseknek vannak teremtve. Mindig máshogy derül ki ez, vagy soha. De mi tudtuk. És ez a lényeg.
- Köszönöm Akira. -