Mert megérdemled... ( Bakugou X Reader)

34. Rész

Ez után az este után csak arra tudtam gondolni a plafont bámulva, hogy remélem, minden örökre így marad. Itt akartam maradni örökre ebben a világban. Yukival, Akirával és Bakuval. Ők a mindeneim.

De ez csak a mesében van így.

Mindig lesznek nehéz időszakok, jó napok, és szomorúak. Baku arcát simogattam és egymást néztük. Szemeink csillogtak a boldogságtól és többé nem féltünk. Nem féltünk, mert szeretjük egymást és ez mostmár így marad. Akár örökre is. Pillangók ezrei repkedtek a hasamban, mert miután végeztünk a hosszú fürdővel, azt egy hosszú beszélgetés követte a konyhába. Elmondtuk a múltunkat, ami nyomja a szívünket, és azt ami a legfontosabb a számunkra.

- Mindig is a cél felé startoltam mert...mert nem volt senki aki támogasson. Anya...anya mindig nyújtotta a kezét, de apa ahol tudta eltaszította tőlem. Aztán egy napon...kaptam egy ajánlatot, hogy egy erősebb csapatba mehessek. Külföldi. Tudod mekkora ajánlat? Lehet félre kell löknöd mindent, de egy olyan focistának mint én ez abszolút megéri. Első dolgom az lett volna, hogy megyek oda, de egy dolog megakadályozott. - mondta korábban Baku a konyhában ülve.
- Apukád? - kérdezten halkan.
- Igen. Egy nap kimentem hozzá. Emlékszem hátul vágta a fát. Nem mondom, hogy egy jó beszélgetés néha jól esett volna, de állandóan a kötelességekről beszélni...hát, hogy is mondjam. Fárasztó. Így hát mosolyogva indultam hozzá, hogy ,,na most végre bebizonyíthatom, hogy a focinak van értelme!" - szorította ökölbe a kezeit. Ekkor megfogtam és egy mély sóhaj kíséretében tovább folytatta. - Sose szerette azt, hogy mindig a sportot helyeztem előtérbe. Hiába voltam jó tanuló, hiába volt munkám, azért is azt látta, hogy a sport ront. Elront. Tönkre tesz. Mikor odaértem hozzá, elmondtam, mekkora ajánlat esett a kezeim közé. Ő csak bólogatott. Nem felelt. Én hevesen magyaráztam, de tudtam ha hallgat az baj. Csak mondtam és mondtam az előnyeit, azt is elmondtam, hogy lemondtam a munkámat, de hétvégén dolgozok az edzések mellett is. És tudod mit mondott? - nézett mélyen a szemembe.
- Mit mondott Baku? - fogtam kezeim közé az arcát.
- Nem. - csordult le egy könnycsepp az arcán. - ,,Az élet nem egy játszótér. Nem egy olyan hely ahol ezek az apró bizonytalan dolgok előtérbe kerülhetnek. Szóval szedd össze magad fiam, mert én nem írok alá semmilyen papírt, senkinek. Húzzál vissza a munkahelyedre, szerezz egy szakmát, egy érettségit ami biztosítja a jövőd egy életre." - fogta meg a kezem és megpuszilta.
- De hát ezt nem tehette veled...- kezdtem bele.
- Én is ezt mondtam. De ő csak azért is ragaszkodott a véleményéhez. Nem volt esélyem se. - nézett félre majd vissza. - Ekkor megfordultam. - tartott egy lélegzetnyi hatásszünetet. Szemeim felcsillantak. - Megkérdeztem, hogy... ,,Apa, hogy hogy sohase szerettél?" - nézett a földre. - Szerintem életem legnagyobb hibája volt, hogy megkérdeztem. Vannak dolgok, amikre sose szabad rákérdezni. Ez egy közülük. A következőt mondta: ,,Bele van írva a törvénykönyvbe, hogy szeresselek fiam? Micsoda kérdés ez? Van kajád? Van tető a fejed fölött? Szerinted az miért van? Szerinted miért dolgozom szét a seggem nap mint nap csak azért, hogy ezeket megkapd? Nincsen sehova se felírva, hogy szeresselek. A főnökömtől se azért kapom a pénzem, mert szeret. Hanem mert ez a dolga. Nekem is ez a dolgom. Mert életet adtam neked. Ez a mi döntésünk volt anyáddal, kötöttünk egy kompromisszumot, de arról nem volt szó, hogy szeretnem is kell téged". - fejezte be. Könnyeim kicsordultak a szemem sarkából. Óvatosan nyakába borultam mire ő átkarolt.
- És hiába fájt akkor...igaza volt. És bármikor visszagondolok arra délutánra, eszembe jutattja ki is vagyok én. Ez az élet. És erre az én apám világosított fel. Már nincs itt, de sokszor kívánom, hogy vágjon pofon mégegyszer. Mégegyszer mondja el, hogy nem szeret. -

- Tudod Baku, bármennyire is meglepő, apukád igenis szeretett. Csak azt akarta, hogy harcolj és sikeres legyél. Szerintem te vagy egy élő példája az emberiségnek aki képes küzdeni a céljaiért, tud áldozatot hozni és szeretni. - mosolyodtam el. Eszembe jutottak a múlt pillanatai. Ahogy hazudott Mark miatt, amikor bocsánatot kért Todorkitól, ahogy féltet mindig is. Ő az aki...akire fel kell nézni.
-

Köszönöm [név]. - simogatta meg a fejem.
- Gyere bújjunk ágyba. Köszönöm hogy elmondtad. Rettentően jól esett. -

És igen most itt vagyunk. Egymás mellett fekszünk csillogó szemekkel szerelemmel körbevonva. De egy telefonrezgés kiábrándított.
Ilyen későn?

Akira volt az:

Akira: Holnap beszelnunk kell. Fontos. <3
Me: Rendben. De mostmar aludj ;)

Visszabújtam Baku kezei közé és szemünket egy fél óra múlva elnyomta az álom.