Mert megérdemled... ( Bakugou X Reader)

38. Rész

- Pfaahhh, de fáj a fejem! - nyőgdécselt Mark a fotelon. Egy kicsit később észrevette, hogy mi a lányokkal ( Ana, Yuki, Yelena és én) körül álljuk ŐKET.  Na és megfordult a fejedben, hogy mi ez a többes szám?
- Hát, asszem megvan az első közös képetek. - súgta Yuki, Marknak.
- Húzzatok vissza! - mutattot idegesen a szobák felé. - Ez nem az aminek látszik! - hangosan suttogta.
- Ugyan már! Kit akartok átbaszni? - jelent meg mögöttünk Baku.
- Ahh, na te meg se szólaj! - mutatott neki be Mark. Baku erre felemelte kezeit és elment a konyhába.
- Akkor ez megmagyarázza azokat a hangokat estéről...- jött ki Akira.
- Juuuj! - örültem meg neki és átkaroltam félmeztelen testét.
- Miii? - nézett Akirára Yelena.
- Ehh...úgy értem...- vakarta meg kínosan a nyakát. - Csak vicc volt...- mosolyodott el. 
Mi Yukival és Anaval egymásra néztünk.
- Én is hallottam! - tátogta Ana.

Ekkor odamentem az ablakon kifelé bámuló Bakuhoz, és hátulról átkaroltam meleg testét.
- Mit nézel? - kérdeztem. A kérdésemre megfordult és magához húzott. Teljesen rálapultam annyira, hogy éreztem...
- Ma este gyere át. Anya csinál nekünk vacsit. - puszilta meg a homlokom.
- Ó...rendben! - öleltem át szorosan.

- Itt miért csak én vagyok szingliii?! - dőlt le a pultra fájdalmasan Yuki.
- Hehe. Engem kihagytál. - mondta csendesen Akira.
- De, ha te elmész...én leszek az egyetlen. -
- A kedvedért maradok az a messzi távolban is. - kacsintott rá Yukira.
- Köszönöm. -

Később haza kísértem Akirát majd én is hazamentem, hogy felkészüljek a hosszú éjszakára. Remélem anyáék nem fogják félreérteni a helyzetet azzal kapcsolatban, hogy az ő jelenlétük ellenére, alig vagyok itthon. Na mindegy.

- Áhh...szóval te is meglettél hívva. - mondta apa a pulton könyökölve.
- Hát...igen. Majd holnap jövök. - szedtem össze a cuccaim.
- Had vigyelek el. - mondta apa.
- Legyen. -

Kiléptem az ajtón, ekkor egy kellemes meglepetés fogadott. Esett a hó. A szemem fénye megcsillant a sötétségben ahogy az égre meredt.

- Apa én vezetek! - szaladtam hozzá és kikaptam a kulcsot kezéből.
- Mi? Nem! Majd kapsz kocsit csak neeeee! - jött utánam. Én beültem a kormány mögé bezártam az ajtót, és hallgattam ahogy apám dörömből az üvegen keresztül.
- Nyisd ki! - könyörgött. Nem volt mérges. Inkább vicces. Megelégeltem könyörgését és kinyitottam az ajtót.
- Kérlek. -
- Nem. -
Visszacsuktam az ajtót és ujjaimmal az anyósülésre mutattam. Összegörnyedve és csalódottan megindult a célhely felé. Mikor beszállt bociszemekkel bámult.
- Apa. 18 vagyok hadd legyen ennyi önállóság bennem. Jobba szereted ezt az autót mint engem? - tettem mellkasomra a kezem kikérően.
- Neem! Dehogy kislányom félreérted. - mentegetőzött.
- Akkor induljunk! - indítottam be a kocsit. Bekapcsoltam a rádión valami karácsonyi zenét ami a hóesésnek méginkább megadta a hangulatát. Szerintem apa lerágta mind a 10 körmét mire az első kanyarhoz értünk. Lassan és kényelmesen vezettem pedig.

- Na apuci, köszi a fuvart. - nyomta egy puszit az arcára.
- Ügyes voltál! -
Csak rámosolyogtam és kiszálltam a kocsiból és elmentem a csomagjaimért.
- Azt a kocsit meg megígérted. - mutattam rá és még mielőtt mondhatott volna bármit is, lecsaptam a csomagtartó ajtaját.
Elindultam a bejárat felé és csengettem a fehér gombos csengőn. Utoljára akkor voltam itt...

Egy rövid hajú szőke nő nyitott ajtót.
- Szia! Gyere beljebb. - invitált.
- Jó estét! - köszöntem.
- Mitsuki Bakugo! - nyújtotta felém a kezét.
- [Teljes név] - nyújtottam viszont. - Nagyon örülök, hogy megismerhetem. - ráztunk kezett majd szemeim a lépcső felé fordultak.
- Halihó. - köszönt komoran Baku.
- Szia. - öleltem meg.
- Nem is értem, hogy bírsz együtt lenni egy ilyen komor alakkal. - mondta Mitsuki.
- Anya...mondtam, hogy egy rossz szó...- nyújtotta felé az ujját.
- Jólvan jólvaaan! - simogatta meg a haját édesanyja. - Na gyertek kész a vacsi! - mentünk be a tágas, csinos konyhába. Miután megettük a kosztot leültünk, és még Baku elment mozsdóba édesanyja előszedte a kiskori képeket.

- Ti...ti mit csináltok?! - szaladt oda Baku idegesen. - ANYA MONDTAM, HOGY NE SZEDD EZEKET ELŐ WAAAAAAA!!!! -  tépett szőke tincsei közé Baku.
- Már úgyis látott pucéran nem? - nevetett Mitsuki. Mindkettőnk szeme kitágult ennek hallatán. De ő csak tovább kuncogot.
- MIVAAAAAN?! - rikkant fel megint Baku.

Egy fél óra múlva Baku kisülve a kanapé legszélén ült még mi anyukájával a kiskori képeket néztük.
- Nézd milyen kis feneke van! Annyira édes! Főleg azokkal a szőke tincsekkel...alig volt még haja. - mutatta.
- Ó itt meg mi vagyunk. -

- Aaa de édesss! - néztem a képet. Ekkor feltekintettem Bakura, és rámosolyodtam. Mintha egy enyhe és érzeki mosolyt láttam volna viszont.
- Na menjünk aludni. - csukta be a könyvet Mitsuki.
- Rendben. - állt fel Baku és felkapott.
- Hé! Óvatosan, tudod milyen vadállatt szoktál lenni! - mondta anyukája.
- Anya! - indult meg velem a vállán Baku.
- Jó éjt! - intettem neki.

Mikor felértünk Baku lesobott az ágyra majd fölém mászott.
- Ezt még visszakapod. - súgta.
- Kérlek...büntess meg. - kacsintottam rá, mire kissé ledöbbent, majd arca kipirult.