Szívek harca

Kilencedik fejezet

Tina

Most kezd virradni,de már vagy két órája ébren vagyok és a konyhában járkálok fel alá. Feszült vagyok és ideges. Na meg izgatott, s boldog. Edzeni akarok! A bázisra akarok menni! Látni akarom a Bosszúállókat! Látni akarom Stevet!
Megrázom a fejem,hogy kiüzzem az eféle gondolatokat belőle. A járkálás helyett inkább a konyhapulthoz lépek. Kávét főzök,hogy lefoglaljam magam. De csak néhány percig tudok veszteg maradni.
- Mi lesz már,Clint?! Ébredj!Ébredj! - suttogom magam elé türelmetlenül,de persze tudom,hogy semmi értelme,hisz úgy se hallja,de azért annyira nem vagyok bátor,hogy kiabáljak Neki. "Na nem! Szépen megvárom amíg felkel!" A kávéfőző felhörtyög,ahogy a tartájból felszívja a vizet. A hörtyögö hang ritmusára dobolni kezdek a körmömmel a pulton. A csöpögő kávét figyelve a gondolataim ismét visszakanyarodnak Steve felé.
Mindig is csodáltam,felnéztem Rá és tiszta szívemből tiszteltem. Bár még soha ezelött nem találkoztunk,mégis mindig úgy éreztem hálával tartozok Neki a sok jóért amit tett. S ugyanezt éreztem a többiek iránt is,de míg irántuk a tegnapi találkozáskor is csak csodálatot éreztem,addig Steve felé teljesen mást. A szemeibe nézve,a kezét fogva egy pillanatra elfelejtettem ki áll elöttem. Csak egy egyszerű férfit láttam - vagyis egy félisten külsejű férfit - akinek egyetlen mosolyából is érezni lehet,hogy a szíve maga a megtestesült jóság. Persze aztán visszarántott a valóság és minden a helyére került. Steve Rogers nem csak egy férfi,Ő Amerika Kapitány, a Bosszúállók egyik tagja,a világ többszörös megmentője...nem áltathatom magam,ez a vágyakozás, amit érzek nem helyes! Nem hagyhatom,hogy tovább fajuljon,azzal csak fájdalmat okozok saját magamnak!
- Már ébren is vagy? - Clint hangja a frászt hozza rám. Annyira elmerültem a gondolataimban,hogy észre se vettem amikor bejött az ajtón.
- Egy ideje,már igen. Nem tudtam aludni.
- Izgulsz a mai nap miatt? - kérdezi miközben mellém lép és tölt két bögrébe kávét. "Le is főtt?" Elveszem tőle a sajátomat és cukrot teszek bele.
- Nem izgulok! Csak sok a felesleges energiám,edzeni akarok!
- Óh,értem - mondja sokat sejtető pillantással,és magában kuncogva visszamegy a szobájába készülődni - Hát persze,hogy nem izgulsz,hát persze!
Csak a szememet forgatom a nevetését hallgatva.Mit tehetnék? Vágjam be a durcit amiért erölködés nélkül átt látott a hazugságomon és kinevette a gyenge próbálkozásom?! Nem,teljesen fölösleges lenne. Ha fordítva lenne a helyzet,én is nevetnék,de nem nevetek.Nem,mert képtelen vagyok rá,miközben újra és újra az jár a fejemben,hogy ma megint találkozni fogunk!
- Na induljunk,Te kis türelmetlen! - Clint még mindig rajtam mulatva kiterel a lakásból és végre elindulunk.
"Már csak pár perc és láthatom...csak pár perc....Remélem nem hányom el magam,idegességemben!"