Szívek harca

Tizennegyedik fejezet

Tina

Az elöbbi vágy, azonnal szerte foszlik belőlem.
A szívem most egészen más okból ver ilyen hevesen.
Úgy érzem, mintha rajta kaptak volna valami tiltott dolgon!
Arcom vörös színben pompázik, ahogy hátra pillantok Stevere. Egy pillanatra találkozik a tekintetünk, de aztán elenged, bár arca fájdalmasan megrándul, mintha nem szívesen tenné.
- Barton! - Tony gyors léptekkel közelebb jön, beáll Steve és közém, majd fenyegető tekintetétt le nem véve Steveről, folytatja - Mégis miért engeded, hogy Rogers fogdozza, a tanítványodat?!
- Ne beszélj ostobaságot! - Clint is közelebb jön, s közben kérdőn néz rám, mintha azt akarná mondani :"Ez meg mi volt?"- Épp edzünk! Megkértem Stevet,hogy segítsen!
- Igazán? Nekem egészen másnak tűnt!
- Stark! - Steve tekintete elsötétül, nyomát se látom az elöbbi kedvességének, sokkal inkább egy vad oroszlánnak tűnik,aki a területét védi - Ezt most fejezd be!
Néhány percig egymásra merednek, dühösen, pislogás nélkül, de aztán Tony hátat fordít Stevenek.
- Szóval, edzetek? Nos, akkor beszállok! - Tony tesz felém egy lépést, kezébe veszi a sajátom, majd azt mondja - Megtanítalak profin verekedni, rendben?
Fogalmam sincs, hogyan reagáljak. Ha beleegyezek, azzal Stevet bántom meg, de ha nemet mondok, akkor Tonyt sértem meg.
Tony nem várja meg, hogy kinyögjek valamit. Egyszerűen a zsák felé fordít, a karjaimat felemeli a kiinduló állásba, aztán így szól.
- Az alapokkal fogjuk kezdeni - szeretnék szólni neki, hogy azt már megtanította Steve, de nem hagy szóhoz jutni - Nem kell aggódnod, amint elsajátítod az alapokat, gond nélkül lecsapod, majd a tapizó vénembert!
Szavait hallva, csak pislogni tudok.
Döbbenten meredek Tonyra, arcán hatalmas vigyor terül el, mely tisztán mutatja, azért mondta ezt, hogy Stevet felbosszantsa.
És bizony, ez sikerült is Neki!
Ha lehetséges, Steve még dühösebb, mint volt. Az állában egy izom, többször is megrándul, miközben le se veszi a szemét Tonyról, akinek ekkor eltűnik az arcáról a mosoly, helyette mogorva kifejezés telepszik rá.
Némán bámulják egymást,mintha most mérnék fel a másikat,mielött egymás torkának ugranának. "Ugye nem akarnak egymásnak esni?!"
Fel nem tett kérdésemre, Clint válaszol,azzal,hogy közelebb megy hozzájuk,feszült testtartással.
Meglep ez a hirtelen jött fordulat. Döbbenten állok és próbálok rá jönni, hogy mégis hogyan csúszhatott félre így a nap. Gyűlölködő tekintetüktől, a hideg futkos a hátamon, szívemet a csalódottság marcangolja.
"Nem akarom látni mi lesz ebből!"
Megfordulok és egyetlen szó nélkül kirohanok az edzőteremből.
Nem nézek vissza, de igazából előre se nézek, mert teljesen elveszek a gondolataimban.
Csalódott vagyok, mert azt gondoltam, hogy ők mások, nem olyanok, mint az egyszerű emberek, hanem sokkal fegyelmezettebbek, higgadtabbak. De most mégis úgy viselkednek, mint a csonton marakodó kutyák. Ugyanakkor felelősnek érzem magam, a történtek miatt. Végtére is miattam szólt be Tony, Stevenek. Azt hitte akaratom ellenére nyúlt hozzám, pedig ha tudta volna, hogy mennyire élveztem minden pillanatát,akkor biztos, hogy nem szólalt volna meg.
"Mondanom kellett volna valamit, akármit, amivel megvédhettem volna, Stevet! Nem fogdosott! Legalábbis nem úgy,ahogy Tony gondolja!"
Épp átvillan az agyamon a gondolat, hogy vissza kellene mennem, tisztázni a dolgot, mikor teljes erőmből neki rohanok valaminek.
Vagyis inkább, valakinek!