Szívek harca

Harmincnyolcadik fejezet

Loki

Csekély dolog tud egyszerre úgy meglepni és elbűvölni, mint Valentina.
Pimaszsága vetekszik sajátommal, harcias, játékos természete túl tesz talán az enyémen is.
-Gyere már! - ragadja meg a kezem, s maga után húz, be a konyhába. Teste meghajlik, ahogy egy liszteszsák mögé bújik, arcán a gyermeki fény váltakozik a komoly összpontosítással.
Unatkoztunk, nem igazán találtuk fel magunkat a könyvtárban, szóval hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ez így nem mehet tovább. Én lovaglást ajánlottam programnak, de Valentina persze gyorsan leszavazta. Ő inkább játszani akart.
-Mit csinálunk itt? - suttogom a fülébe, mire alig hallhatóan felkuncog.Szoknyája redői közé nyúlva előhúz valamit. Kíváncsian hajolok közelebb, hogy lássam mi az. Halk cincogás üti meg a fülem, elképedve nézek fel lázasan csillogó barna szemeibe. Apró ujját az ajka elé kapja, némán int csendre, miközben elengedi a kezem és tovább csúszik a poros kőpadlón. Érdeklődve figyelem, amint a szakácsnő mellé, pontosabban egy dézsa mögé rejtőzik, aztán teljes döbbenetemre, az asszony gyűrött kötényébe csúsztatja az apró állatot. Fogalmam sincs, hogy sikerül ez neki észrevétlenül, de talán elég magyarázat rá, hogy Romanoff igazán sok turpisságra megtanította.
Valentina rám kacsint, aztán felvesz a földről egy apró kavicsot, majd tökéletes precizitással elhajítja, neki az ablaknak. A szakácsnő erre már felkapja a fejét. Homlokráncolva teszi le a kést, amivel az imént még húst szelt, ragacsos kezével a kötényéhez nyúl -valószínüleg, hogy megtörölje- de ijjedelmére a kötény megmozdul. Vagyis a kötényben lapuló kisegér. Az asszony sikítva csapkodni kezdi magát, öreg lábai villámgyorsan viszik ki a konyhából, még három folyosóval távolabbról is hallani ahogy segítségért kiabál.
Valentina fülig érő mosollyal ugrik fel, sietve lép a letakart tálcákhoz.
-Mire volt ez jó? - kérdezem nem titkolva milyen jól mulatok.
- Erre - emeli le az egyik tálca fedelét, amin habos koszorúk sorakoznak.
-Egy tálca süti miatt hoztad rá a frászt, szegény Margaret asszonyra?
-Hohooo - gonosz mosolyra húzza az ajkát - Ez nem akármilyen süti.
-Nem?
-Aaa...Ez itt kérlek szépen, Apádnak készült.
Kettőt pislantok, majd felkapom a tálcát.
-Futás!
Nevetve rohanunk végig a konyhán, ki a hátsó ajtón a szabadba. Az udvaron dolgozó szolgák meglepetten nézik önfeledt rohanásunk, de minket ez cseppet se érdekel.
Az istállóhoz érve, berontunk lovam Szleipnir boxába, és kifulladva rogyunk a ropogós szalmára. Eldőlök, lehunyt szemmel nevetek az előbb történteken.
-Loki...- hallom meg Valentina elvékonyodó hangját - A ló...
-Semmi baj - ülök fel rögtön - Nem fog bántani!
-Biztos?
-Adj neki egy sütit.
-Mi? - néz rám döbbenten - Soha nem láttam még odahaza lovat, gőzöm sincs róluk, de tuti nem ehetnek emberi kaját.
-Szleipnir, más mint a többi ló. Adj neki!
Valentina visszanéz a fölé magasodó fekete állatra, aztán nagyot nyelve feleje nyújt egy koszorút. Az én hű paripám, mohón kikapja a kezéből, egy falatra lenyeli, aztán máris újabbért kezd pitizni. Orrát Valentina nyakába fúrja, finoman megrágcsálja csokoládébarna haját, mire ő hangosan felnevet. Kezdetbeli félelme hamar elillan, rajongva kezdi simogatni, ölelni Szleipnirt. Valentina teljesen lovam hatása alá kerül, gügyögve adogatja neki egyesével a sütiket, közbe bele bele harapva egyikbe másikba. Oda csúszok mellé, én is elcsenek egy édességet, jóízűen majszolva gyönyörködök a világ, sőt az egész univerzum legcsodálatosabb nőjében.
-Olyan édes és gyönyörű vagy - csókolja meg Szleipnir orrát, mire nyomban elfog a féltékenység. Igen. Irigy vagyok a lovamra, amiért azok az ajkak őt csókolják helyettem. Mintha csak Szleipnir tudná a gondolataim, felnyihog, bele prüszköl Valentina hajába, mire néhány tincs a szeme elé hullik. Nevetve néz rám, elolvadok boldogságát látva. Nem terveztem, de önkéntelenül az arcához nyúlok, finoman elsimítom a rakoncátlan tincseit, aztán mire észbe kapok, már bársonyos arcát simogatom. Nem tudom mennyire van tisztában vele, de bele simul az érintésembe, csukott szemmel tűri minden simításom. Rám telepszik egy fura érzés, egy vér forraló késztetés, hogy közelebb hajoljak. Nem tudok ellenállni neki. Arcomat egyre közelítem az övéhez, már magamon érzem lágy lélegzetét, alig választ el tőle néhány centi.
-Adj még nekem egy kis időt, kérlek...- emeli rám hirtelen remegő pillantását - Csak egy kicsit. - súgja bocsánatkérőn.
-Rendben - mosolygok rá, majd magamhoz húzom és átölelem. Egymáshoz bújva figyeljük Szleipnirt, ahogy felfalja az utólsó darab süteményeket a tálcáról, s én igyekszem összeszedni magam.
Egy hét.
Ennyi ideje már, hogy velem van Valentina. Talán önző és türelmetlen vagyok, de többet akarok. Annyi csodás perc után, annyi vágyakozással fűszerezett pillanat után, már nem tudom meddig vagyok képes elfojtani az iránta érzett szerelmemet.
Napközben, egymás mellett úgy érzem egyre jobban kötődik hozzám. Minden közös program, beszélgetés, érintés egy újabb lépés egymás felé, de aztán esténként sorra visszalép. Hiába teszünk egy lépést előre, ő a szobája mélyén, újra s újra zokogva tesz két lépést hátra.
Tudom, hogy Őt siratja. Miatta hullajt könnyeket.
-Ne..Ne engedj el...- zavart motyogás hadja el az ajkát,mire lepillantok az arcára. Elaludt. Sötét szempillái lágyan meg-meg rebbennek,légzése hol egyenletes, hol szapora. Álmodik, gondolom.
Gyengéden megérintem az arcát,kissé megemelem az állát,s bűnbe esek.
Óvatosan,mint a tavaszi szellő, ajkához érintem a sajátom.
Nem akarok rosszat, eszemben sincs bántani, csupán a szívem fájdalma vezérel. Mert tudom, másképp sosem csókolhatom. Hiába reménykedek, hiába hitegetem magam, ez az angyali teremtés sosem választana egy hozzám hasonlót.
Egy szörnyeteget.