Szívek harca

Tizenhetedik fejezet

Tina

- Tovább is bírtam volna - mondom sétára váltva Buckynak, mikor a bázis elé érünk.
- Na persze! - neveti el magát - Hiszen alig kapsz levegőt.
- Nem is igaz!
- Igazán?! - megáll, szembe fordul velem - Akkor lássak húsz felülést, katona!
Felnevetek. Hangosan, szívből. Ez az egész délelött, minden kezdetbeli nehézsége ellenére, csodásan telt. Bucky folyamatosan megnevettetett. Nem hagyta, hogy idegeskedjek.
- Oké,oké. Igazad van - emelem a magasba, megadón a karomat - Nem bírom!
- Puhányka - megfogja a copfomból kicsúszott hajtincseim egyikét és meghúzza.
- Áú - jajdulok fel, de a mosolyom nem lankad. Bucky átkarolja a vállam és az ajtóhoz lépünk. Amint bemegyünk, Clinttel találjuk szemben magunkat.
- Látom, jól mulattál! - a hangja és a tekintete megrovó, de ismerem már annyira, hogy tudjam, nem haragszik igazán.
- Bocsi, hogy szó nélkül leléptem - Buckynak dőlök - De ne aggódj, nem voltam egyedül és nem lustálkodtam - Buckyra mutatok - Futni voltunk.
- Barnes - Clint kezet nyújt Buckynak,aki elfogadja.
- Helló, Clint!
- Örülök, hogy megismerkedtetek - fordul vissza hozzám - De ettől még nem úszod meg a gyakorlatokat, Kölyök.
- Clint - könyörgön nézek rá - Semmi erőm nem marad az újabb feladatokhoz. Kérlek...
- Ne! El se kezd! - vág, ellenmondást nem tűrő hangon a szavamba. "Talán tévedtem és mégis haragszik egy kicsit." Beletörődötten felsóhajtok, aztán Buckyhoz fordulok elköszönni.
- Köszi, mindent Bucky!
- Ne köszönd - kihívón rám kacsint - Holnap egy visszavágó?
- Naná - egyezek bele lelkesen.
Clint a szemét forgatva, az edzőterem felé fordít.
- Indulás kiasszony! Annyi a dolgunk, hogy még este is, itt leszünk!
Bár megindulok a terem felé, még vissza kiáltok Buckynak - Készülj, Bucky! Holnap, esélyed se lesz ellenem!
Nem kapok választ, de a nevetése betölti a folyosót.

☆

Már réges rég besötétedett odakint, mire Clint végre befejezettnek nyilvánítja a mai edzést.
Azonnal lerogyok a padra, izzadt, felhevült hátamat a hűs falnak nyomom.
- Ezt most azért kaptam, mert leléptem vagy alapból is ki akartál facsarni ? - kérdezem Clinttől, mélyeket lélegezve.
- Ne túlozz ! - felém nyújt egy üveg vizet, hálásan fogadom el - Nem volt ez olyan, vészes.
- Á, kicsit se - szarkazmusom mosolyt csal az arcára, de nem reagál rá semmit. Mindketten mohó kortyokkal isszuk ki az üvegek tartalmát.
- Képtelen vagyok felállni - nyöszörgöm fáradtan, mikor látom, hogy induláshoz készülődik.
- Mondtam, ne túlozz - fordul újra felém - Nem csináltunk semmivel sem több gyakorlatot, mint máskor.
- Igaz, de máskor nem mentem el órákig, futni.
- Hát - von vállat - legalább most már tudod, elösször a munka, aztán a szórakozás.
- Milyen szórakozás?! - nevetek fel - Buckyval futni, nem szórakozás, hanem kész öngyilkosság! Lehetetlen tartani vele a lépést.
- Kölyök, nincs olyan, hogy lehetetlen. Sok gyakorlással és kitartással, minden sikerül.
- Tudom, mondtad már - nyöszörögve állok fel -Sokszor, túl sokszor - motyogom halkan, de persze meghallja.
- Szemtelen vagy - hozzám vág egy törölközőt - Ezért holnap , ötvennel több fekvőtámaszt csinálsz!
- Ne! Csak azt ne - megjátszott rémülettel a szám elé kapom a kezem.
- Csitt! - gonoszkás mosolyra görbül a szájja, miközben kinyitja elöttem az ajtót - Nincs kegyelem, Kölyök!
Pimaszul nyelvet öltök rá, mire játékos fény csillan a szemében, s utánam nyúl, de elugrok előle, ki a folyosóra.
És persze, újabb szokásomhoz híven, neki megyek valakinek. Még mindig mosolyogva az "áldozatomra" pillantok. Lefagy a mosoly az arcomról és rögtön elpirulok. Egészen mostanáig, tudatosan igyekeztem nem gondolni rá, de most itt áll elöttem, s máris csak rá tudok figyelni.
- Steve - idegesen hátrálok néhány lépést - Bocsi, nem láttalak.
- Nem gond - halványan rám mosolyog, de a mindig nyugodt és ragyogó óceanra emlékeztető szemeiben,viharosan háborgó hullámok tükröződnek - Beszélnünk kell !