Szívek harca

Hatvanadik fejezet

Tina

-Beszélned kell vele mégegyszer - mondja Tony, arcán vigasztaló mosoly - Ha szeretnéd ott leszek veled, de muszáj tisztáznod vele véglegesen, hogy ne reménykedjen, mert nincs tovább.
-Azt hiszem igazad van. - sóhajtom megértve - Nem jó ez így se neki, se nekem.
-Pontosan - helyesel, majd egy pillanatnyi szünet után azt kérdezi - Amúgy végül miért szakítottál vele?
Zavartan a hajamba túrok és a lábamat kezdem fikszirozni, mintha a cipőm hirtelen nagyon érdekes lenne.
-Tina...- Tony játékos hangon mondja ki a nevem, miközben leteszi a kezében lévő szerszámot és felegyenesedik a páncél mellől - Halljam, miért olyan nagy titok ez?
-Nem titok, csak... - megvonom a vállam - Nem az ok a fontos.
-Igen, persze. De azért könnyebben tudok segíteni, ha értem a döntésed.
-Ahhh... - elkeseredve morgok magam elé, mert ebben sajnos igaza van - Jó, rendben. Azért szakítottam vele, mert rájöttem, hogy nem úgy szeretem ahogy ő akarja. Vagyis inkább végre beláttam. - hadarom sietősen - Nem áltathattam tovább se őt, se magamat, hogy képes leszek tovább lépni és végre nem szeretni Steve-et. Persze ez nem azt jelenti, hogy Steve miatt hagytam el, hanem azért, mert nem játszhattam tovább a szívével. Szeretem Lokit, de sose tudnám úgy szeretni, mint Steve-et és ezzel csak folyamatosan bántottam. Én viszont nem akarom bántani.
Kifulladva emelem Tonyra a tekintetem, várva mi lesz a reakciója,de ekkor szembesülök vele, hogy nem engem néz, hanem mögém. Azonnal elönt a pánik, s mire hátra perdülök, már vadul dübörög a szívem. "És igen. Meg van minden okom pánikolni."
-Steve....- elsápadok, amint az alig öt lépésre tőlem álló férfira nézek. Hihetetlenül nyugodt ábrázata, mozdulatlan mellkasa rémisztően hat rám, mert ez csakis egyet jelenthet, méghozzá, hogy mindent hallott. "Azt is, hogy még mindig szeretem..."
-Stark! - szólal meg durva, szinte már dühös hangon - Hagyj magunkra!
Tonyra kapom a tekintetem, aki megtörli olajos kezét egy rogyban, aztán elgondolkodó arcal elmegy mellettem, majd Stevehez lépve, vállon veregeti.
-Nyugalom, Rogers. Nyugalom.
Steve nem reagál a szavaira, csak meredten néz rám, egy pillanatra se fordul el. Tony ezután sóhajtozva megy az ajtóhoz, majd egy pillanat múlva már csak mi ketten vagyunk a helyiségben. Steve továbbra is mozdulatlanul áll, míg én azt se tudom hova nézzek, csak a szemébe ne kelljen.
-Steve, én...- szólalok meg mégis, bár fogalmam sincs, hogy folytassam - Én...
-Igaz? - kérdezi éles hangon, mire rá kapom a pillantásom. Még mindig nem tudok leolvasni az arcáról semmit, de annyiban biztos vagyok, hogy nagyon pipa rám.
-Steve, kérlek próbálj megér...
-Igaz, amit mondtál? - szakít félbe ugyanazzal a kérdéssel - Még mindig szeretsz?
Válaszra nyitom a szám, de nem jön rajta ki hang. Csak tátogok, mint egy hal, egészen addig, míg Steve meg nem unja és felém mozdul. Gyorsan és sürgetőn kap utánam. Pillanatok alatt a karjai közt találom magam.
-Tudom, hogy azt mondtam várok - morogja a fülemhez hajolva - De amiket az a rohadék mondott, az annyira...
felidegesített és most, hogy végighallgattam amit te mondtál... én....- reszketeg nyöszörgés szakad ki belőle, miközben én ámulva nézek fel rá, amennyire engedi a furcsa pózunk - Muszáj hallanom, Tinám! Muszáj valamit hallanom tőled, hogy legalább a remény apró szikrájában megkapaszkodhassak! Könyörgöm...
Utolsó szavai elvesznek a nyakam hajlatában, ahogy ajka a bőrömre tapad. Felnyögök a gyönyörtől, s szorosan bele markolok a trikójába, miközben hátrébb dönt, hogy jobban hozzám férjen. Fogai finoman karcolnak, nyelve érzékien simogat, míg ajkával meg-meg szívja a már így is lüktető bőrt. Megroggyan a térdem, amikor felfelé indul a nyakamon,mire Steve szorosabban ölel magához, egyik lábát az enyémek közé tolva. Azonnal a torkomon akad a levegő, amint kemény combja testem legérzékenyebb részének feszül, édesen kínzó érzést okozva. Steve morogva nyugtázza, mit váltott ki belőlem az érintése, majd egyik széles tenyere a pólóm alá siklik, s már a puszta bőrömet simogatja.
-Mondj valamit...- kérlel, két nyelv simítás között, de belőlem csak egyre hangosabb nyögdécselések törnek fel, mert képtelen vagyok gondolkodni, miközben ezt teszi velem a szája.
-Steve...- nyöszörgöm, amint arcomat csókolja egyre közeledve a számhoz - Kérlek....
-Mit kérsz, szerelmem? Mondd meg és megadom!
A trikón keresztül is érzem szíve heves lüktetését, hasamon meg a vágya kőkemény bizonyítékát. Eszemet vesztem ettől a sok különböző, ám csodás ingertől, aminek az a következménye, hogy levedlem a gátlásaim és olyasmi csúszik ki a számon, amit tiszta fejjel minden bizonnyal sosem mernék kimondani.
-Téged...- lehelem az ádámcsutkájára, megérintve forró bőrét - Téged akarlak.
Steve torkából állati morgásra emlékeztető hang szabadul fel, majd hirtelen a levegőben találom magam, s mire feleszmélek már a közeli asztalon ülök, Steve pedig a lábaim között helyezkedik el. Nincs időm megdöbbenni, vagy rákérdezni mit művelünk, Steve puha ajka az enyémre tapad. Olyan váratlanul ér a csók, hogy levegőt is elfelejtek venni, de gondolkodás nélkül beengedem incselkedő nyelvét. Távoli emlékként eszembe jut az első csókunk, az abból fakadó gyönyör, viszont ez a csók, a mostani, százszor szenvedélyesebb, így aztán pillanatok alatt megfeledkezek a másikról. Mohón kapok Steve után, miközben nyelveink egymással harcolnak, és bele nyögök a szájába, amikor kezei felcsúsznak a derekamról a hasamra. Csukott szemhéjaim mögött fényes csillagok táncolnak, miközben elveszek a csókban, Steve illatában, ölelő karjaiban és az érzésben, ami elönti a szívemet...a viszonzásra talált szerelemben. "Hát legyőzettem. Immár véglegesen,s visszavonhatatlanul ő nyerte meg ezt a harcot. A szíveink harcát!"