Szívek harca

Ötvenhatodik fejezet

Tina

A békés álom csak nagy nehezen ereszt el. Szinte érzem, ahogy magához ölel és könyörög, hogy maradjak. "Vagy talán épp fordítva van, s én nem akarom, hogy véget érjen az álom."
Lassan nyitom ki a szemem. Az ablakon aranyló napfény ragyog be, ami nyomban elvakít. Nyöszörögve fordítom el a fejem, s ekkor látom meg, hogy nem vagyok egyedül. Meglepetten ülök fel.
-Tony?
A férfi kissé megugrik, majdnem feldönti az éjjeli szekrényt az ágyam mellett,de hamar mosolyogva fordul felém.
-Hát, szia - a hajába túrva próbálja elrejteni zavarát - Azt hittem, alszol.
-Aludtam is.
-Ó...akkor bocsi, hogy felkeltettelek.
-Nem gond. - ásítva rázom meg a fejem - Mit kerestél?
-Keresni? - kérdez vissza - Nem kerestem semmit. Hoztam valamit.
Erre rögtön újra ránézek. Gyermeki fény csillog a szemében, mintha valami rosszaságon járna az esze. Oldalra döntöm a fejem és úgy kérdezem.
-Micsodát?
-Ezt itt - nyújt felém egy modern, érintőképernyős telefont - Mivel aludtál, a szekrényen akartam hagyni. - teszi hozzá és közben a kezembe nyomja. Értetlenkedve forgatom meg a kezemben a készüléket.
-Miért kapom? Van már telefonom.
-Az egy őskövület - húzza el a száját Tony - És ami azt illeti, már nincs meg. Gondoltam örülnél egy újnak, ami sokkal többre képes, szóval kicseréltem erre.
Bár döbbenten fogadom Tony szavait, azért a lelkem mélyén jóleső érzés jár át a gondoskodása miatt. Persze azért átlátok rajta. Gyanakvó pillantással, de széles mosollyal ingatom meg fejem.
-Többekközött a nyomkövetésre, igaz?
Tony arcán elbűvölő vigyor jelenik meg, tipikusan az a fajta, ami mindenki más arcára is mosolyt csal.
-Hoppá, lebuktam! - rám kacsint, mire felnevetek.
-Bizony, bizony, lebuktál. De igazából nem zavar ez a nyomkövetős trükk. Sőt, elismerem néha nagyon is hasznos dolog, pláne ha rólam van szó.
-Na az nem kifejezés, hogy néha. Mindig. - kontrázik Tony, amivel újra eléri, hogy nevessek - Azonban megkérnélek, hogy erről ne szólj senkinek.
-Miért?
-Egyrészt mert nincs mindenkinek ajcsi - von vállat és a falnak támaszkodik - Másrészt pedig, mert nem akarom,hogy folyton utánad kutakodjon.
-Steve nem tenne ilyet - vágom rá vehemensen. A pillanatokkal ezelőtti jó kedvem azonnal elpárolog erre a gondolatra. De mielőtt még tovább fejtegethetném az ellenvetésemet, Tony megelőz.
-Én nem Rogersre, hanem Bartonra gondoltam. Bár ha őszinte vagyok, érthető lenne tőle is.
Elakad a szavam, ahogy mindentudó tekintete az enyémbe mélyed.
-Nem vitatom,hogy érthető lenne - motyogom kicsúszva az ágyból - De Steve akkor se csinálná.
-Persze, hogy nem. Ő előbb járja be utánad az egész várost, minthogy a technológiára bízza a dolgot. - jön utánam, ahogy a ruhás szekrényhez megyek - Tegnap is így volt. Előre leszavazta a rendszerem. Bár végül neki lett igaza, mivel szándékosan kikapcsoltad a mobilod.
Csak egy pillantással válaszolok. Minden néma kérést bele sűrítek ebbe a pillantásba, csak ne folytassa. De Tony mintha észre se venné.
-Mondanám, hogy ez nem volt szép dolog, de valójában lenyűgöztél. Előre látó és megfontolt lépés volt. Csak...Csak nem értem miért volt erre szükség. - háttal állok neki, de így is érzem kérdő tekintetét magamon - Elég lett volna azt mondanod, hogy egyedül akarsz lenni és hagytunk volna.
Felsóhajtok, a ruhák között matató kezeim megállnak.
-Nem csinálhatod folyton ezt, Tina - folytatja Tony, majd a vállamra teszi a kezét és maga felé fordít - Azt mondtad nem menekülsz többé.
-Tudom - erőtlenül bólintok - Nincs mentségem rá. Nem gondoltam végig, mit csinálok, vagy, hogy mit is jelent ez rátok nézve. Sajnálom.
-Nem kell bocsánatot kérned. - emeli meg az állam, hogy a szemembe tudjon nézni - Csak többet ne forduljon elő, hogy szó nélkül eltűnsz. Rendben?
-Megígérem.
Tony lágyan elmosolyodik, ujjai gyengéden végig simítanak az arcomon, atyai tekintete a lelkemig hatol. Ismét rám tör az érzés,hogy megöleljem, s ezúttal se tudok ellenállni neki. Köré fonom a karom, szorosan átölelem. Most azonban Tony nem dermed meg, hanem egyből visszaölel. Magamba szívom citrusos illatát, s ahogy élvezem ölelését, az apám jut eszembe. "Ugyan ilyen érzés volt őt ölelni..."
-Lehet egy kérdésem? - szólal meg váratlanul Tony, amivel kiránt a gondolataimból.
-Csak egy? - dörmögöm zakójába, mire kuncogva válaszol.
-Igen, csak egy.
Elhúzódok,majd bólintok. Valahogy érzem a zsigereimben, hogy a kérdése komoly hangvételű lesz.
-Légy velem őszinte, Tina - kezdi, amivel be is igazolódik a gyanúm - Szerelmes vagy?
Meglep a kérdésével, de a választ rögtön kivágom.
-Igen!
Tony bólintva jelzi, hogy értette, aztán töprengve végigsimít a szakállán.
-Lokiba?
Összekoccan a fogam, és a határozottságom porrá omlik. Sűrűn pislogva fordulok vissza a szekrényhez.
-Csak egy kérdésről volt szó.
-Tina, ne csináld e...
-Köszönöm a telefont, Tony. És most szia, Tony. - vágok a szavába továbbra is nem nézve rá. Erre ő csak felsóhajt, aztán hátrálni kezd. Csupán akkor szólal meg újra, amikor félig már a folyosón áll.
-Ha valakivel beszélni akarsz az érzéseidről, tudod hol találsz.
Nem reagálok. Nem merek. Nem tudok."Nem merek, mert vannak dolgok amiket, ha kimondunk megváltoztatnak körülöttünk mindent, ha akarjuk, ha nem. Nem tudok, mert egyáltalán nem vagyok biztos benne,hogy mit mondjak. S az igazság az, hogy nem is akarok beszélni az érzéseimről. Nem csak Tonyval nem, de még magammal sem. Túl rémisztőek, túl helytelenek."
Miután Tony becsukja az ajtót, kissé nyugodtabban veszem a levegőt. Homlokomat a szekrénynek döntöm, próbálom elűzni magamtól a feltett kérdését és a válaszomat, ami a nyelvem hegyén táncol. Ekkor nézek le a mellkasomra, ami fölött egy medál himbálózik. Ajkam nyomban mosolyra húzódik, ahogy eszembe jut kitől és hogyan kaptam.
Steve ajándékozott meg ezzel a nyaklánccal, azután, hogy tegnap este hazaértünk. Annyira édes és figyelmes volt, ahogy felkísért a szobámig, majd mielőtt magamra hagyott volna, előhúzta a zsebéből az ékszert. Arcát halvány rózsaszín pír színezte, szemei ragyogtak akár az óceánon a nap fénye, s esküszöm az égre, jobban lenyűgözött ezzel, mint maga a nyaklánc. Persze akkor még nem tudtam, mi van a medál belsejében. Amikor a kezembe vettem és kinyitottam, azt hittem menten elájulok. A szüleim arca nézett vissza rám, a mosolyuk, a szerelmes tekintetük lebegett előttem, amitől a szívem újra elfacsarodott. "Bár nem mondta és én sem kérdeztem honnan szerezte meg a medálban rejlő fotót, azért volt némi sejtésem róla, ami miatt csak még értékesebbnek láttam, s látom most is."
Aztán elolvastam azt a két sort, ami a másik oldalon díszelgett, s nem túlzok ha azt állítom, szinte elolvadtam. Most persze mardos a lelkiismeret miatta, de akkor úgy tűnt helyesnek, hogy ne csak szóban köszönjem meg ezt a figyelmes gesztust, szóval szorosan átöleltem Stevet. Csak néhány percre, s egyáltalán nem úgy, mint a hídon, de tudom, érezte milyen sokat jelent nekem az, amit tett.
Még mindig mosolyogva előkapok néhány ruhát és öltözködni kezdek. Persze a gondolataim ettől még nem szűnnek meg létezni. Lepereg előttem a tegnap este minden mozzanata, a vallomásomtól kezdve, az aprócska pusziig amit, azután kaptam Stevetől, hogy segített felvenni a nyakláncot. Bár nem az volt tegnap az egyetlen, amit kaptam tőle, mégis valahogy ez egészen más volt. Több volt. "Több, mint amit engednem kellett volna, s mint ami helyes lett volna....Mégis annyira jó érzés volt.Nem a testem reagált rá, nem is a szívem...a lelkem volt az, ami táncra perdült tőle. Abban a percben úgy éreztem, a lelkünk az, ami egymásra hangolódott,vagy inkább,... ami eggyé vált." Erre a gondolatra azonnal feltámad bennem a már jól ismert bűntudat. Tegnap ostobán és meggondolatlanul viselkedtem, aminek most ez a következménye. Többé kevésbé. A java még hátra van. Mélyet sóhajtva nyugtázom, amire készülök. Bár még soha senkinek nem nyíltam meg úgy, mint Stevenek, s egyszer se éreztem más mellett magam olyan szabadnak, mint vele, tudom,hogy ez helytelen. Akárcsak minden gondolatom, érzésem iránta. Mostanság újra és újra elkövetem ugyanazt a hibát, hagyom, hogy ezek az érzések felszínre törjenek, s megfeledkezek az ígéretemről...Lokiról. És ezt sürgősen jóvá kell tennem. Kezdésként azzal, hogy mindent elmondok Lokinak. Meg fogom bántani, talán még össze is töröm a szívét, de muszáj őszintének lennem vele. Tudnia kell, hogy bár tegnap hibáztam, ez többé nem fog elő fordulni. Megfogadtam, hogy kitartok a döntésem mellette, és nem áll szándékomban ezt megszegni. Nem hibázok többet. Soha. "Még akkor se, ha igazából nem érzem hibának mindazt, ami történt."