Szívek harca

Huszonhetedik fejezet

Tina

- Állj meg - kiáltom, miközben Bucky úgy cipel magával, hogy a lábam se éri a földet - Kérlek, állj meg!
- Nem - ellentmondást nem tűrő hangon válaszol, s közben faltörő kosként vág utat magunknak a menekülők között - Visszaviszlek a bázisra!
- De segítenünk kell a többieknek!
- Vissza fogok jönni, segíteni.
- Addigra lehet, hogy késő lesz - vágom rá és ugyanekkor sikerül úgy mozdulnom a nagy ficánkolásom közepette, hogy kicsúszok a markából.
- Tina - megtorpan, felém nyújtja a kezét, de én hátrálok - Ne csináld ezt!
- Segítenünk kell - ismétlem újra - Muszály - a tenyerem vágyakozva bizsereg az íjam után, ami a bázison maradt.
- De ez még veszélyes neked.
- Nem veszélyesebb, mint mikor még egyedül harcoltam!
Bucky nem válaszol rögtön a szavaimra. Végig néz a menekülőkön, figyel, hallgatózik. A sikítások és a lövések ellenére tisztán kivehető Steve pajzsának vibráló hangja, ahogy a golyók lepattannak róla, s Tony páncéljának zúgása.
- A rohadt életbe - mordul fel Bucky és felém lendül - Ne merj meghalni! Megértetted?
- Igen.
- Akkor nyomás - megfogja a kezem, majd futva sietünk vissza a kávézóhoz.
Az épület falának lapulva lassítunk, s a takarásából kilesve vesszük szemügyre a társaink helyzetét. Amíg mi egymással viaskodtunk, szépen meg nőtt a Bosszúállók száma. Itt van már Natasha és Clint is. Néhány méterre tőlük,Wanda és Vízió közösen veszik fel a küzdelmet az ellenfeleikkel, míg odafentről Sam csap le a fegyveresekre. Aztán jóval messzebre innen, a napsütés ellenére, villámok cikáznak le az égből, ami minden bizonnyal Thor műve.
- Még így is túlerőben vannak - motyogom idegesen.
- Igen,látom - Bucky előre szegezi a pisztolyát, majd lő. Egymás után szedi le a többiekre hátulról támadó embereket. Én pedig, közben a tekintetemmel hol Stevet,hol Clintet keresem. "Bárcsak engedné Bucky, hogy közéjük menjek!" A félelem átjárja minden porcikámat,pedig jól tudom, hogy nem kellene ennyire aggódnom értük, hisz számtalan csatát megvívtak már. De mégis, hogy tudnám elfojtani a félelmem?! Ha az ember szeret valakit, azt félti! "Szeretem?! Eddig soha nem mondtam ezt így ki, még magamban se!" Megrázom a fejem,hogy elűzzem ezeket a gondolatokat. "Nem ez a megfelelő pillanat erre!" Mikor végre meglátom Clintet, azonnal kihagy a szívem egy dobbanást.
A földön fekszik, az íjja messze tőle, nem éri el és fölötte egy férfi, késsel a kezében.
- Clint - oda akarok rohanni, de Bucky az első lépésem után megállít.
- Majd én - mondja - Te maradj itt!
Nem várja meg, hogy tiltakozzak, elrohan mellőlem. Szikár testével ruganyosan és gyorsan mozog. Pillanatokon belül Clinthez ér, lerántja róla a férfit, aztán két másik alakhoz vágja.
A szívem egy részét elönti a megkönnyebbülés, de a Steve iránti aggodalmam egyre csak nő. Se egy kék villanás, se egy vibráló hang, egyszerűen semmi. Sehol nem látom.
Aztán a figyelmemet elvonja valami.
A vörös-arany páncél darabokban. Már alig fedi Tony testét. Az orra vérzik, a szemöldöke csúnyán felrepedt és miközben próbálja hárítani a támadói ütéseit, újra s újra az égre pillant. "A másik páncélját várja!" Nem gondolkodok túl sokat,mikor elindulok. Csak az jár a fejemben, hogy mire ide ér a páncél, talán késő lesz. Kerülgetem a menekülő civileket, de a szememet nem veszem le Tonyról, akit beszorítanak az út túlsó oldalán lévő irodaházba.
Amikor végre átérek az úton, s belépek az épületbe, a legszörnyűbb látvány terül el elöttem.
Tony térden, mögötte két férfi hátra feszíti a karjait és elötte a harmadik fickó pisztollyal a kezében, amit egyenest Tony homlokának szegez.
- Eddig tartott a móka, zsenikém! - a pasas hangjától kiráz a hideg, de muszály cselekednem.
Előre rontok, olyan gyorsan és nesztelenül, hogy már csak akkor vesznek észre, mikor késő. Teljes súlyomat kihasználva a férfira ugrok, a lábaimat a nyaka köré kulcsolom,mire elejti a pisztolyt, de egyúttal el is marja az egyik bokám. A fejét püfölöm a könyökömmel, fokozom a nyakán a szorításom, valahogy mégis sikerül neki előre húznia. Ahogy bele bámulok az arcába, elveteműlt, gyilkos tekintettel találom szemben magam. Ösztönösen emelem meg az öklöm és teljes erőmből orron vágom. A feje hátra hanyatlik. Meginog, s vele együtt én is. De aztán az utolsó pillantban megtartja mindkettőnk súlyát, majd ugyanazzal a lendülettel hozzá vág a falhoz. Belém hasít a fájdalom, a levegő bent reked a tüdőmben, a számat kiáltáshoz hasonló hörgés hagyja el.
- Tina - Tony hangja alig jut el hozzám, a fülemet betöltő zúgáson keresztül, de időm sincs törődni vele, mert a férfi ismét megragad, s egy közeli asztalra nyom. Kezei a torkomra szorulnak,nem kímélve igyekszik kiszorítani belőlem a maradék levegőt. Az oxigén hiánytól gyorsan tompulni kezdenek az érzékszerveim, a testem zsibbadni kezd, és a tüdőmet olyan égető fájdalom járja át, mintha a pokol lángja nyaldosnák. Mégis, nem vagyok hajlandó feladni. Meglendítem a lábam,hogy aztán minden maradék erőmet felhasználva a térdemet az ágyékába vágjam. Felordít kínjában, de nem enged el teljesen. A lábam után kap,felránt és mintha egyszerű rongybaba lennék, elhajít.
Csupán néhány másodpercig repülök,mégis egy örökkévalóságnak tűnik ez a rémisztő pillanat. Aztán a becsapódás következtében, mindez már semmit se jelent.
Egy kemény valamire érkezek,-"talán egy asztal"- ami azonnal,hogy rá esek recsegve-ropogva adja meg magát alattam. S ha maga a becsapódás fájdalma nem lenne elég, még a combomba is belehasít az égető kín.
"Azt hiszem sikítok, de nem vagyok benne biztos."
A fájdalom mindent elnyom, nem látok tisztán, s nem hallok mást csak vad zúgást.
Az egyetlen amit még érzékelek az az, hogy meleg nedvesség -vér- csorog le a lábamon.