Szívek harca

Ötvenkettedik fejezet

Steve

Alighogy elhagyják számat a szavak, Tina feszült tartása felenged. Magasra felhúzott vállait leengedi, görcsös hátizmai ellazulnak, és ökölbe szorított kezeit kiengedi. De mindössze ennyivel jelzi, hallotta, amit mondtam, majd bizonytalan léptekkel továbbindul.
Lehunyom a szemem, mélyeket lélegzek, közben cifra káromkodás hagyja el a szám. Azt terveztem, hogy hagyok számára időt és távolságot. Bár legfőbb szándékom, hogy rá ébresszem igenis van még közös jövő számunkra, nem akartam letámadni, s erőszakosan a nyakában lihegni. Most azonban mégis makacsul rám tör a késztetés, hogy ne hagyjam elmenni. "Egyszer már elutasítottam az ösztönöm. Elengedtem őt, elfojtottam az érzéseim, pedig épp az ellenkezőjére vágytam."
-Ezúttal nem - mondom magamnak, aztán Tina után lendülök. Akkor érem utol, amikor kilép a folyosóra.
-Várj - akarom kiáltani, de torkomon akad a szó, mert hirtelen Tina megtorpan. A szívem rögtön nagyot dobban, reménykedés ébred bennem, azt gondolván mégse akar elmenni. Viszont aztán közelebb érek, már csak egy karnyújtásnyira van tőlem, és ekkor meglátom azt, amit eddig nem. Lokit.
A szobája előtt áll, látszólag épp készült bemenni, amikor is kinyílt az én szobám ajtaja, s Tina jelent meg a küszöbön. Amúgy is sápadt arca, még fehérebbé válik, miközben lassan megindul felénk. Ugyanekkor én is teszek előre egy lépést, így már teljesen Tina mögött állok. Loki elnéz felette, egyenest engem vesz célba perzselő tekintete. Bár próbálja titkolni látom rajta, majd megeszi a düh, a féltékenység. "Ismerős érzés!"
-Loki - rebegi érezhetően rémülten Tina - Én..én…
-Mehetünk ebédelni? - vág a szavába Loki, és lenéz rá. Grimaszba torzul az arcom, ökölbe szorul a kezem,ahogy Tina bólint. Egyetlen pillanat alatt fordul a kocka, s most engem feszít a féltékenység, látva amint Loki megfogja a kezét és magával húzza a nőt, akit mindennél jobban szeretek. De hiába dühöngök magamban, csak nézem szótlanul, távolodó alakjukat, hisz nem tehetek semmit. Csalódottan fujtatok, miközben már fordulnék vissza a szobába, amikor Tina hátra pillant, egyenest rám. Csupán egyetlen másodperc az egész, mégis megszámlálhatatlan érzést hoz magával tekintetünk egymásba kapcsolódása. Magába szippant őzike szeme, úszok a belőle áradó szomorúságban. "Bárcsak lenne egy perc, amikor csak ketten lennénk…Bárcsak magamhoz ölelhetnélek…Bárcsak megszüntethetném az összes fájdalmadat…" A mellkasomba éles szúrás nyilal, úgy érzem széttép a tehetetlenség. Segíteni akarok neki, a támasza akarok lenni, de fogalmam sincs miként tehetnék így, mikor folyton menekül előlem.
Tina lesüti a szemét. Elfordul tőlem, és követi Lokit.
Gyűlölöm ezt az idióta alakot. Gyűlölöm, amiért bármikor megérintheti, megcsókolhatja, s mert vele lehet. De leginkább azért, mert bár állítása szerint szereti őt, mégse veszi észre, min megy keresztül az utóbbi időben. Pedig minden ott van a szemeiben. "Nem hiszem el, hogy csak én látom, ahogy teljesen darabjaira hullott?!"
Ahogy le érnek a lépcsőfordulóhoz eltűnnek a szemem elől. A tenni akarásom azonban így is megmarad. Egy cél lebeg a szemem előtt. Újra vidámnak, élettelinek látni Tinát. "Nem nyugszom, míg be nem gyógyítom a szívén lévő sebeket." Vissza sietek a szobába, magamra kapok egy kék inget, aztán útnak indulok, visszahozni azt, akire Tinának most a lehető legnagyobb szüksége van.

☆

-Beszélned kell vele - mondom Bartonnak, vele szemben ülve az asztalnál.
-Nem. Nem kell.
-Ne csináld ezt - sóhajtom - Szüksége van rád. Amióta elmentél, teljesen megváltozott. Alig eszik. Alig beszél. Nem önmaga.
-Akkor se beszélek vele.
Clint rideg kijelentésére ráncba szalad a szemöldököm.
-Mi a fene bajod van, neked ?! - dörrenek rá - Hogy lehetsz ilyen lekezelő? Hát neked kicsit se fontos mi van vele?!
-Dehogynem - válaszolja, s bár még mindig kimért a hangja, ezúttal sokkal hevesebb - És épp ezért nem akarok beszélni vele.
Értetlenkedve nézek rá, mire sóhajtva az asztalra könyököl.
-Tisztában vagyok Tina jelenlegi állapotával. Natasha mindenről tájékoztat. Pontosan tudom, hogy a béka fenekéig süllyedt a depresszióban.
-Akkor miért nem teszel valamit?
-Éppenséggel teszek. Várok.
-Mégis mire?
-Arra, hogy talpra álljon.
-Ugyan, már - hitetlenkedve csapok az asztalra - Ne etess ezzel a hülyeséggel. Amit mondasz annak semmi értelme. Segítségre van szüksége. Támogatásra, biztos háttérre, rád van szüksége.
-Nem - ellenkezik ismét Clint - Ezúttal neki kell megoldania a problémáit.
- A francokat! - felugrok az asztaltól, dühösen kezdek járkálni fel, s alá. "Mélyen csalódtam Clintben. Nem ezt vártam tőle."
-Figyelj rám, Steve - áll fel ő is - Tina lelki állapota mindig is labilis volt.
Ránézek.
-Emlékezz, mondtam már.
Bólintok.
-Próbáltam segíteni neki. Igyekeztem növelni az önbizalmát, fejleszteni az önértékelését, de vannak dolgok amiken én nem változtathatok.
-Miről beszélsz? - kérdezem, mire megrázza a fejét és ki indul a konyhából - Gyere - int maga után, én pedig követem fel az emeletre, Tina itteni szobájába.
-Tudod kik ők? - emel fel az éjjeli szekrényről egy bekeretezett fényképet.
Elveszem tőle, egy ideig nézegetem a képen ölelkező nőt és férfit, aztán kimondom a nyilvánvalót.
-Tina szülei.
-Igen - bólint - Holnap lesz kereken öt éve, hogy meghaltak.
Nyomban eszembe jut, hogy aznap, amikor megismertem Tinát, Clint már mesélt a szülők haláláról.
-Ultron okozta a halálukat. - mondom, mire Clint szomorúan bólint és elveszi tőlem a fotót.
-Az én véleményem az, hogy eljött az idő, amikor Tinának egyedül kellene boldogulnia a gondjaival. De megértem, ha te nem így gondolod. - Clint szemöldök ráncolva morfondírozik, aztán azt kérdezi.
-Segíteni akarsz Tinának?
-Igen. - vágom rá határozottan, miközben azt figyelem, ahogy kiszedi a keretből a fényképet.
- Akkor add oda neki holnap ezt - mondja és a kezembe nyomja a képet - Aztán kérdezd meg tőle, hogy szerinte miért haltak meg a szülei.
-Tessék?! - nézek rá döbbenten."Hova gondol?! Ennél nagyobb bunkóságot még nem hallottam!"
-Csak kérdezd meg - ismétli - Utána megérted mit, miért csinálok.