Szívek harca

Ötvenkilencedik fejezet

Tina

A következő hetekben újra belefogtam az edzésbe. Clint minden nap keményen megdolgoztat és mostanság Tonyval sokat bütykölünk közösen. Szabadidőmben Buckyval vagyok vagy Nattal, s bár a napok gyorsan telnek, én minden percét kiélvezem. "Minden olyan, mint a kezdetekkor, csupán Lokival és Stevevel nem."
Fáradtan dörgölöm meg az arcom, miközben bevonszolom magam a konyhába.
-Jó reggelt! - Nat csilingelő hangjára elmosolyodok - Kávét?
-Szia. - lehuppanok az asztal mellé - Kérek.
-Gondoltam - kuncog fel, és máris elém tesz egy csészével - Mi a mai program?
-A szokásos - kortyolok nyomban az ínycsiklandó koffeinbe, míg Nat leül velem szemben.
-Tina...- sóhajt fel, mire érdeklődve nézek fel rá - Megint kezded elvetni a sulykot. Nem jó ha ennyit edzel. Pihenj is.
Összeszorított szájjal fordulok az ablak felé, az ujjaim pedig begörbülnek a csésze fülén.
-Épp elég ideig pihentem. - szűröm aztán a fogaimon át - Ami azt illeti, túl sokáig is.
Nat néhány pillanatig nem válaszolt, de aztán hirtelen megérzem görcsös kezemen meleg érintését.
-Tudom miért menekülsz az edzésbe - néz a szemembe sokatmondó pillantással - De hidd el nekem, semmit nem érsz el azzal, ha figyelmen kívül hagyod azt, ami most történik.
-Ahh...- grimasszal az arcomon kapom vissza a fejem az ablakhoz - Talán igazad van, de így akkor is könnyebb.
-Mégis kinek? - hallom meg, s legszívesebben rávágnám, hogy nekem. De inkább mégsem teszem, mert az igazság az, hogy nekem se könnyebb, csak próbálom elhitetni magammal, hogy így van. "Hogy is lenne könnyű?!" Nat ismét felsóhajt, majd elhúzza a kezét és mindketten némaságba burkolózunk. A kezdeti jókedvemnek máris vége szakad, keserűség, s tehetetlenség jelenik meg a helyén. "Kezdek belefáradni az új helyzetbe. Hiába teszek meg mindent, hogy ismét a régi életemet élhessem, csupán látszatilag működik a dolog. Ha igazán szembenézek az igazsággal, semmi sem olyan, mint volt."
-Jól van. Igazad van. Az edzésbe menekülök, mert nem tudom, hogy kezeljem a dolgot.- vallom be suttogva hirtelen, mire Nat kihúzza magát ültében. Ugyan nem nézek rá, de folytatom. - Ahogy rám néz, ahogy beszél hozzám...mintha semmi nem változott volna. Megértem őt, de közben feszélyez, mert...
-Te nem azt érzed, amit ő - fejezi be helyettem, mire egy aprót bólintok. Újra a számhoz emelem a csészét, s ahogy kortyolok a kávéból, eszembe jut, mi történt néhány napja. Buckyval voltam a nappaliban, épp filmet néztünk. Vagyis, annak indult, de aztán popcorn csata lett belőle, mert nem tudtunk megegyezni, mit is nézzünk. Ezzel persze nem is lett volna baj, ha nem úgy sül el, ahogy. Ugyanis ahogy várható volt, Bucky könnyedén maga alá gyűrt a harcban. Szó szerint. Az egyik pillanatban még hajigáltam feléje marokszám a popcornt, a következőben pedig már a padlóra szorítva találtam magam. Bucky mélyről jövő nevetéssel tornyosult fölém, szorosan a földhöz nyomva engem a testével. Kész abszurd volt a helyzet, ahogy gyerekek módjára birkóztunk, ám rég voltam olyan önfeledt, mint akkor. Csak épp, a nagy nevetgélés közepette, egyikünk se vette észre, hogy már nem vagyunk kettesben. Ahogy sikerült átfordítanom Buckyt, s én kerültem felülre, hirtelen szemközt találtam magam Lokival. Sose felejtem el, hogy nézett rám. Dühösen, undorodva, de közben mély fájdalommal.
Megrázom a fejem, hogy elűzzem az emléket, aztán leteszem a csészét az asztalra és úgy pattanok fel a székről, mintha megégette volna a hátsóm.
-Megyek - vetem oda Natnak futtában, már kilépve a konyhából, mert nem akarok tovább beszélni Lokiról. Ám alig érek el az edzőteremhez, kinyílik az ajtaja és én belerohanok egy kőkemény mellkasban. Elég csupán megéreznem az édes illatot, s máris tudom kinek a széles tenyere ragadja meg a csípőm, hogy megtartson. "Ne már!",nyüszítek fel magamban, ahogy a tehetetlenség érzése csak felerősödik bennem. Nem csak a Lokival való kapcsolatom lett nehézkes, de Steve-vel is ugyanez a helyzet. Azzal az apró különbséggel, hogy itt a nehezítő körülmény az a perzselő vágy. A visszafoghatatlan vonzalom. A tagadhatatlan rajongás. A szívem őrült sikolya...a szerelem.
-Tinám...- búgja Steve, mire egész testemben megremegek. Minden alkalommal, amikor így nevez, a szívem olvadozni kezd, a testem pedig áruló módon sóvárogni kezd utána. Pont úgy, mint most. Ahelyett, hogy hátrébb lepnék, neki dőlök a fehér trikóba bújtatott felsőtestének, majd felemelem a fejem és elveszek óceánkék szemeiben.
-Nem ütötted meg magad ? - kérdezi lágy mosollyal, miközben ujjai egy tollpihe érintésével, finom köröket rajzolnak a csípőmre.
-Nem. - hebegem erőtlenül, megfeledkezve minden belső feszültségemről. "Fogalmam sincs, hogy csinálja, de elég csak rám néznie, s máris minden sokkal könnyebbnek, szebbnek tűnik."
-Ennek örülök - mondja, aztán ajkát hirtelen a homlokomra nyomja. Ez az ártatlan puszi furcsán kellemes bizsergést okoz a hasamban. Halk sóhaj szökik fel a torkomból, elárulva mennyire élvezem ezeket az apró érintéseket. "Igen, érintéstéseket." Azóta az este óta, hogy Steve megvárt Clint háza előtt, valami megváltozott a viselkedésében. Már nem próbálja visszafogni magát, mint eddig. Amikor csak teheti megérinti a kezem, a derekam, vagy épp magához húz és szorosan átölel, alkalmanként pedig finom puszikat lehel a bőrömre. S bár már nem kellene meglepetésként érnie, én mégis minden alkalommal úgy élem meg ezeket a pillanatokat, mintha valami ritka és különleges ajándékok lennének. Ugyanakkor rettegéssel is eltöltenek. "Félek, hogy egy nap nem lesznek már ezek az ajándékok...hogy nem lesz ő és nélküle kell folytatnom az életet."
-Mi a baj? - érzi meg rajtam a változást, mire lehajol annyira, hogy a szemembe tudjon nézni - Mi jár a fejedben? Mondd el nekem, kérlek.
-Semmi - rázom meg a fejem rögtön, de hiába. Látom rajta nem hisz nekem, viszont egy szomorkás mosolyon kívül, nem adja ennek jelét.
-Edzeni akartál ? - kérdezi inkább, én pedig bólintok - Veled tarthatok, ha szeretnéd. - teszi hozzá és bizakodva megemeli szemöldökét. Egy részem, egy igazán nagy részem, azonnal igent mondana. De a másik felem, ami bár kisebb, viszont jóval hangosabb, tiltakozva rázza a fejét.
-Talán máskor...- válaszolok lesütve a szemem. Steve ujjai erre megállnak a csípőmön, a mellkasa pedig megfeszül.
-Értem - mondja mégis kedves hangon, s újra hozzám hajol. Ezúttal nem a homlokomon,hanem az arcomon, a szám mellett érzem meg puha ajka érintését. "Miért ilyen megértő és türelmes velem? Hogy lehet ilyen gyengéd velem, miközben folyamatosan elutasítom?" Mintha olvasna a gondolataimban, azt súgja :
-Nem adom fel, Tinám. Harcolok érted. Veled. Bármivel. - bőröm minden szavára bizsereg, a légzésem meg akadozóva válik - Egyszer újra nekem adod majd a szíved, és én türelmesen kivárom, hogy így legyen. Aztán pedig életem végéig vigyázni és óvni fogom, hogy sose veszítsem el mégegyszer.
Mondani akarok valamit. Kiáltani akarok. De nem jön ki a számon egy hang se. Steve pedig néhány pillanat múlva elenged és tovább megy. Lassan utána fordulok, figyelem távolodó alakját, s közben elfog az érzés, hogy menjek utána, mert...elveszítem. "Nem! Ostobaság! Egyrészt nem veszíthetek el valakit, aki sosem volt az enyém, másrészt Steve mindig itt lesz. Nem történhet vele semmi, hisz nála erősebb embert nem ismerek." Erőnek erejével nyugtatom le magam, s bár hiába állok neki keményen edzeni, ez az átkozott gondolat, ez a feszítő rossz előérzet újra és újra visszatér.
Egy idő után már nem bírom tovább elviselni. Képtelen vagyok másra gondolni, csak hogy látnom kell őt, ezért aztán félbe hagyom a súlyemelést és elindulok megkeresni Stevet. Az izzadság végig csorog a nyakamon, lassan hideg verítékké válva, ahogy se a nappaliban, se a konyhában nem találom. Azt az ötletet, hogy talán a szobájában van, hamar elvetem, mert nem vall rá, hogy napközben lustálkodjon. Ezért aztán Tony műhelye felé kanyaradok, bízva benne, hogy ott megtalálom. A folyosón lépkedve halk dörmögést hallok a műhelyből, ami azonnal nyugtatólag hat rám, mert megismerem Steve hangját, amint Tonyt szólítja. Épp csak fellélegeznék, amikor valaki engem is megszólít.
-Hova, hova ?
Ez a ridegen, és ravaszan csengő hang mögöttem, hideg borzongást hagy maga után, s arra késztet,hogy megtorpanjak. Nem fordulok Loki felé, még csak meg sem nyikkanok, abban bízva, hogy tovább megy és nem kell a szemébe néznem. De persze nem így történik. Loki lassan, lépésről lépésre közelít meg, kiélvezve,ahogy egyre szaporábban kapkodom a levegőt.
-Sietsz valahova ? - hallom meg aztán hirtelen a fülembe suttogott kérdést, mire megborzongok. Váratlanul ér Loki közelsége, amint a hátamhoz áll, szemérmetlenül nekem nyomva szikár testét. Ám a kívánt hatás elmarad. Az egykori vágy, amit érintése okozni szokott, most nem jelenkezik.
-Olyasmi - válaszolok kurtán, még mindig a műhely nyitott ajtaján tartva a tekintetem.
-Akkor gyors leszek - mondja, s mielőtt felfoghatnám mire is gondol, megragad, maga felé fordít és szorosan a falhoz présel. Nem okoz fájdalmat, de a hevessége miatt, így is kiszorul a tüdőmből az összes levegő. Ösztönösen megkapaszkodok a karjaiban, míg ő olyan közel nyomul, hogy arcomon érzem ismerős lélegzetét.
-Hiányzol, úrnőm - néz mélyen a szemembe - Elviselhetetlenül hiányzol.
-Loki...
-Sssss! - csitít el, homlokomnak döntve sajátját - Kérlek, ne szólj közbe. Csak hallgass meg.
Szemöldökráncolva meredek rá, kicsit se leplezve mennyire nem tetszik, ez a felállás.
-Meghallgatlak - mondom neki - De csak ha elengedsz.
-Miért?
-Loki, hagyd ezt! - szólok erélyesebb hangon - Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád miért. Ez...hogy ilyen közel vagy...ez...
-Mi a baj vele? Hm? - vonja fel ívelt szemöldökét.
-Ideges leszek tőle!
-Ne aggódj - nevet fel kacéran - Majd mindjárt ellazítalak!
Alig hagyják el a száját a szavak, már le is csap rám. Ajka az enyémnek feszül, keményen, követelőzően. Nyelve a bejutásért küzd, de én ellenállok. Mereven összezárom a szám, s közben eltolom magamtól a mellkasánál fogva.
-Valentina... - feldúlva ejti ki a nevem, amitől a döbbenetem haraggá változik.
-Mi ütött beléd?! - kérem számon - Hogy gondoltad, hogy csak így...megcsókolsz?!
-Talán engedélyt kellett volna kérnem?
-Minimum! - vakkantom, de ő cinikusan felkacag.
-Ugyan már, szépségem. Ne kéresd magad. Tudom, hogy tetszett.
Elképedve nézek rá. Egyszerűen nem érem fel ésszel, mi ütött beléje.
-Neked elment az eszed! - jelentem ki zaklatottan, aztán ellépek a faltól és sietve a műhely irányába iramodok. Ugyanekkor Steve lépi át a küszöböt, mire találkozik a tekintetünk. Nem tudom elég gyorsan rendezni a vonásaim, meglátja az indulatomat.
-Mi történt? - kérdezi hozzám lépve. Vastag karja már azelőtt a derekam köré fonódik, hogy észre vehetné ki áll mögöttem.
-Veszekedtetek? - kérdez újra, amivel sutba is vágja azon gondolatom, hogy nem vette észre Lokit. "Szóval tudja, hogy lát minket, mégis..."
-Nem - hazudom lesütve a szemem, mert annak ellenére amit Loki csinált, nem akarom, hogy bajba kerüljön. Steve azonban nem elégszik meg ennyivel. Másik kezével az állam után nyúl, majd megemeli, hogy a szemébe kelljen néznem. Fogalmam sincs mit láthat benne, de megfeszül az állkapcsa, s meleg tekintete hűvössé válik.
-Menj be, Tonyhoz.
-Steve...
-Csak csináld. - szól közbe, feszes vonásai ellenére lágy hangon. A számba harapva egy percig még mélyen a szemébe nézek, aztán hátra pillantok a vállam felett Lokira. Még mindig ott áll, ahol hagytam. Egyenest Steve karját bámulja, ami a derekamat öleli, ám amikor észreveszi, hogy nézem a szemembe néz. Azzal ellentétben, ahogy akkor nézett rám, mikor meglátott Buckyval, most kihívás izzik fel a szemében, mintha azt üzenné némán, hogy : Harcolj velem! Gyerünk, küzdj!
Érzem, ahogy lebiggyed a szám és szomorúsággal telik meg a szemem, de nem válaszolok a néma hívásra. "Nem akarok harcolni vele..." Inkább megrázom a fejem és azt teszem,amit Steve kért. Bemegyek Tonyhoz, bízva benne, hogy nem épp most követem el életem legnagyobb hibáját azzal, hogy kettesben hagyom őket.

☆

Steve

Amint Tina átlépi a küszöböt,becsukom utána az ajtót. Szeretném a lehető legtávolabb tudni Lokitól, s bár ez az ajtó nem jelent nagy akadályt, engem megnyugtat.
-Most jön a kioktatás,mi?! - hallom meg Loki gúnytól és megvetéstől csöpögő hangját. Feléje fordulok, majd határozott, s megfontolt léptekkel oda megyek hozzá. Minden mozdulatomat mereven figyeli, akárcsak én őt. Amikor végre szemtől szemben állunk, érezhetően megnő a feszültség közöttünk.
-Nem kioktatni akarlak,Loki - mondom neki a zsebembe süllyesztve kezeim - Hanem figyelmeztetni.
-Figyelmeztetni? - kérdez vissza, miközben megjelenik az arcán egy cinikus vigyor - Mert mégis kinek képzeled te magad,hogy engem figyelmeztess?!
-Jó. Akkor mondom másképp - sóhajtom unva rátarti viselkedését - Ez volt az utolsó alkalom, hogy Tina közelébe mész.
Loki vigyora azonnal eltűnik. Megrándul az arca, és elsötétül a szeme, ahogy felfogja a szavaim.
-Nekem nem parancsolsz!
-Ez nem parancs,Loki. - keményen állom a tekintetét - Ez fenyegetés!
-Ó, vagy úgy. - emeli meg a szemöldökét - Hát végre kimutatod a fogad fehérét, Rogers.
Nem mondok semmit, csupán vetek rá egy lesajnáló pillantást. Eszemben sincs összeállni vele veszekedni, de most már kezd elegem lenni belőle.
-És mire fel ez a nagy változás? - kérdezi olyan lazán, mintha az időjárásról beszélnénk, s nekidől a falnak - Talán sikerült elérned valamit nála?
Összeráncolom a szemöldököm kérdésére, de nem törődik vele. Folytatja.
-Beadta a derekát, igaz? Végre megszerezted. - gúnyos nevetés hagyja el a száját - És mondd, milyen volt? Élvezte? Alattad is úgy vonaglott az orgazmustól,mint alattam?
Hiába tudom, hogy csak bosszantani akar, nem tudom fékezni magam. Elpattan bennem valami és a mostanáig visszafogott indulataim kirobbanak belőlem. Olyan gyorsan mozdulok, hogy Lokinak ideje sincs feleszmélni, máris torkánál fogva a falnak szegezve találja magát.
-Fogd be! - vicsorgok az arcába, de ő csak nevet rajtam.
-Csak nem rátapintottam valamire? - rötyögi - Vagy talán nem sikerült? Nem tudtál örömet okozni neki? Ó, várjunk csak! Neked még oda se adta magát?!
A düh vörös köde fátyolként borul a szememre. A torkát szorongató kezem még szorosabbra veszi a fogást, mire végre lelankad a vigyora.
-Ne merészelj így beszélni róla! - szűröm a fogaimon át, mit sem törődve a csuklómra kulcsolódó kezeivel - Hogy van egyáltalán pofád hozzá, hogy becsméreld, azok után, ami köztetek volt?! Hol az a nagy szerelem, amiről beszéltél?! Eddig tartott?!
-Szeretem őt...- vakkantja, de elnémítom, ahogy még jobban rászorítok a torkára.
-Szerintem meg nem!
-Mit tudsz te? Semmit nem tudsz!
-Nem érdekel! - torkolom le - De ha még egyszer így beszélsz róla, vagy megbántod, esküszöm lesz nagyobb gondod, mint azzal törődni, mit tudok és mit nem!
-Nem félek tőled!
-Pedig jobban tennéd. Ugyanis ha Tináról van szó, nem fogom visszafogni magam. Szóval ne számíts kegyelemre, vagy józanságra. Még egy ilyen, mint az előbb és törött csontokkal fogsz távozni!
Nem tudom mennyit jelentenek számára a szavaim, vagy érdekli-e egyáltalán a fenyegetésem, mindenesetre nem szólal meg újra. Csak néz rám azokkal a gyűlölettől égő szemeivel és én állom a perzselésüket. Sőt, viszonzom is. Aztán néhány korty nyugtató levegővel később, elengedem a torkát és hátrébb lépek.
-Remélem tisztában vagy vele, Rogers,hogy ezért még keservesen megfizetsz! - jelenti ki, miközben megigazítja magán a ruhát.
-Mégis miért? - döntöm oldalra a fejem - Azért mert kezet emeltem rád, vagy mert én erőszak nélkül is megtudom csókolni Tinát?
Loki szemei ismét felizzanak, a kezei pedig ökölbe szorulnak.
-Légy résen, Rogers - köpi egész testében remegve- Mindig nézz a hátad mögé!
-Te meg az orrod elé - szólok vissza, hátat fordítva neki mit sem törődve a fenyegetésével - Mert veled ellentétben, én szemből fogok támadni, ha újra a közelébe mész!
Nem válaszol a kijelentésemre, amit nyugodtan vehet akár ígéretnek is. Így aztán ott hagyom és vissza megyek a műhelybe. "És most Tina következik. Ideje komolyan elbeszélgetnünk!"