Az ezüst róka meséje (Jimin ff.)

Egy kis háttérinformáció

A nevem Min Ha Eun, 20 éves vagyok és Los Angeles-ben élek a szüleimmel. Anyukám koreai, apukám pedig amerikai. A szüleim egy művészeti egyetemen találkoztak L.A.-ban, mikor édesanyám egy külföldi program keretében lehetőséget kapott az Egyesült Államokban tanulni. Nem sokkal később egymásba szerettek és az egyetem elvégzése után Amerikában telepedtek le. Igen, kétnyelvű vagyok a szüleimnek köszönhetően. Angolul viszont jobban beszélek, mint koreaiul, ezt persze annak is be lehet tudni, hogy az angolt gyakrabban használom. A koreait meg szökő évente egyszer se, meg hát kivel is tudnék ezen a nyelven beszélni anyán kívül? Persze az is fontos tényező, hogy hároméves koromtól fogva dadogok, így nem igazán megy a beszéd. Szinte egyik nyelven se. Igaz, anyanyelvi szinten beszélem mindkét nyelvet, de a kiejtésem és a beszédhibám folyton megmérettetésre kerül. Annyi szerintem elég erről, hogy nem én jövök ki győztesnek, ebben a véget nem érő háborúban. Hiába mentem egyik szakembertől a másikhoz, próbáltam ki különböző módszereket, hátha lesz változás, de semmi sem segített. Most is ugyanúgy, ugyanolyan mértékben dadogok, mint 17 évvel ezelőtt.

Szerintem mondanom se kell, hogy ez az “adottságom” nem könnyítette meg a barátkozást. Gyakran csúfoltak és kinevettek a hiányosságom miatt. A szüleim azt mondták, mint amit a szülők általában szoktak ilyen esetben: ne foglalkozzak velük, majd csak kigyógyulók ebből és minden rendben lesz. (Ez valami bevett szokás, vagy tanítják nekik, hogy ezt mondják mindenre?) Most őszintén így visszatekintve nem is tudom mit vártam a 6-7 éves gyerekektől, a legtöbb még a cipőjét se tudja rendesen bekötni. Pláne, hogy a másik érzéseivel sem tudnak még foglalkozni, jelentőséget tulajdonítani neki. Úgy voltam vele, ha nem akarnak velem barátkozni rendben. Megvoltam egymagamban is, de titokban még mindig nem mondtam le a barátkozás lehetőségéről, csak egyszerűen még nem találtam meg a megfelelő személyt arra, hogy a bizalmamba fogadjam. Legalábbis ezzel áltattam magam, egyszerűen nem tudtam elfogadni, hogy senkinek sem kellek.

Eléggé antiszociális lehettem, ami miatt a szüleim aggódni kezdtek, de hát mit tehettem volna, ha senki nem akart velem ismerkedni hiába is próbálkoztam bármivel? Az is lehet kicsit idegesítő voltam, beismerem. Ha valaki csak rám nézett egy izgatott kiskutyát láthatott bennem. Ami úgy pörög teljes fokozaton, mintha legalább két Duracell lenne benne.

Eleinte mindig egyedül játszottam. Majd, ahogy általánosba kerültem, szembesültem vele, hogy mindenkinek van egy barátja, akivel bármit megoszthat, akivel játszhat vagy hülyéskedhet. Nem találtam a helyem, magányosnak éreztem magam, mint valami oda nem illő kívülálló. Nem találtam a helyem, mert nem kötődtem, nem tartoztam senkihez. Ismét felerősödött a vágy bennem egy barát iránt.

Hiányosságom ellenére mégsem maradtam mindig egyedül. Mikor a legmagányosabb voltam találtam egy barátot. Jobban mondva ő talált rám. A bökkenő csak az volt, hogy senki nem látta rajtam kívül.

2003.május 14.

Már megint bántottak az iskolában. Kinevettek a dadogásom miatt. Az iskolaudvar egyik eldugott zugában ültem, egy elhagyatott padon. Mint mindig, most is sírtam. Őszintén szólva mindig ezért jöttem ide, kiadni magamból a fojtogató könnyeket. Ez volt az egyetlen olyan hely, ahol senki nem talált rám, vagy zavart meg. Mégis reménykedtem benne, hogy lesz valaki, aki majd kirángat ebből az állapotból. Valaki, aki törődik velem annyira, hogy megkérdezze mi bánt.

A lábaimat felhúztam magam elé a padra és azokat átkulcsolva hajtottam rá a fejemet a térdemre. „Miért baj az, ha más vagy, mint a többiek? Emiatt miért kell bántani a másikat?” – cikáztak a kérdések a fejemben.
- Te sírsz? - kérdezte egy hang, elég tanácstalannak tűnt.
- N-nem. -válaszoltam a kérdésére szipogva, tagadni próbálva a nyilvánvalót.
- De igen is sírsz. Mi a baj? - hallottam ki immár egy kis aggodalmat is a hangjából. Ekkorra már erőt vett rajtam a kíváncsiság, hiszen nem volt ismerős a hangja, nem tudtam ki lehet az. Még a sírást is abbahagytam, annyira meglepődtem az ismeretlen váratlan érkezésén. Felemeltem a fejem, amelyet eddig a térdemen pihentettem és érdeklődve fordultam a fiú felé. Rajta kívül még senki sem volt ilyen figyelmes velem. Szemeibe nézve rájöttem, bízhatok benne.
- A-az b-baj, h-hogy a t-töb-biek cs-csúf-folnak, mert d-dadog-gok. – válaszoltam neki, miközben jobban szemügyre vettem a nálam egy-két évvel idősebb gyereket. Vékony volt, arcán jól látszott, hogy feszülten figyel mondandómra. Barna szeme és fekete haja volt, leginkább egy kölyökkutyára hasonlított. Arcán látszódott ázsiai származása is. Egy egyszerű fehér pólót és egy kék farmert viselt.
- Szerintem ez egyáltalán nem baj, ettől vagy egyedi és különleges. - válaszolta kedvesen, korához képest meglepően éretten a korábbi kérdésemre.  Kiéreztem az őszinteséget a válaszából. Ilyen szempontból még senki sem közelítette meg a problémámat. Tetszett a válasza, így halványan elmosolyodtam.

Egy kis gondolkodás után megkérdezte:
-Megverjem őket? - kicsit meglepett ez a fordulat. -N-nem ke-kell, n-nem ak-kar-rom, hogy mi-miatt-tam bajba k-ker-rülj!-fejeztem ki aggodalmamat. Erre semmi szükség nem volt, nem vagyok olyan, aki másnak rosszat akar, még azok ellenére sem, hogy bántottak. Főleg nem egy olyan srác keze által, akit jó, ha 10 perce ismerek. Az is lehet, hogy csak átverés az egész, végül pedig ismét csak én járnék rosszul. Kellett pár perc míg eljutott az agyamig, hogy egész eddig koreaiul beszéltünk.
- T-te n-nem is t-tudsz ang-golul? - érdeklődtem halkan, a kíváncsiság hajtott, nem akartam megbántani. Elüldözve az egyetlen emberi lényt a közelemből, aki hajlandó velem szóba állni.
- Öööhhmm....Nem, de szeretnék megtanulni. - nyújtotta el a felelet elejét, mint aki a szavakat keresi, mit is kéne válaszolnia erre a kérdésre. Mondjuk igaza van, felesleges egy kérdés volt, ha tudna úgy beszélne.
-Ak-kkor m-marad a k-koreai. Nagy levegőt vettem majd folytattam. -E-engem M-min H-ha E-eun-n-nak hív-hívnak és téged? -mutatkoztam be neki, mert ez korábban elmaradt.
-  Park Jiminnek. - felelte. Érdekes hangzása volt. De szerintem illet hozzá.
Pár perces néma csend után ismét felém fordult.
- Leszel a barátom? - tette fel a kérdést bátortalanul, némi reménykedéssel a hangjában. Erre aztán végképp nem számítottam. Valaki kedves velem és még a barátom is szeretne lenni?  Gondolkodás nélkül vágtam rá az igent. Válaszomat hallva széles mosoly terült szét az arcán, talán még el is pirult kissé. Nagyon aranyosnak találtam, amikor mosolygott. Szemei ilyenkor vékony vonallá szűkültek, mintha csak két vonal lenne a helyükön.

Őszintén örültem annak, hogy kezdeményezett, nekem nem lett volna elég bátorságom feltenni ezt a bizonyos kérdést. Ebben még nem igazán volt gyakorlatom, senkivel nem jutottam még idáig. Viszont sosincs késő elkezdeni. Ahogy a mondás is tartja: jobb későn, mint soha!  Így vált valóra az, amire legjobban vágytam addigi életem folyamán: szereztem egy barátot. Ennél jobb szülinapi ajándékot nem is kaphattam volna.

A szüleim képzeletbeli barátnak könyvelték el Jimint, mert ők nem látták a fiút. Hiába állítottam váltig a magam igazát, hajthatatlanok maradtak, ezt pedig nem akartam elfogadni.  Teljesen valóságosnak tűnt számomra. Az is megfordult a fejemben, hogy velem van a baj, mert olyat is látok, ami másnak nem adatott meg. Mondjuk erre csak ez az egy logikus magyarázat létezett, de akkor sem lehetett ez az igazság, mert több minden is ellentmondott Jimin képzeletbeliségének. Például még ha hatalmas képzelőerővel is rendelkezel szerintem lehetetlen, hogy be tudd képzelni azt az érzést, mikor megölel valaki.

Ahogy idősödtem szegény Jimin háttérbe szorult. Szerettem vele lenni, de egy idő után picit feszélyezett, hogy az emberek többsége őrültnek titulált, mert a “levegőnek” beszéltem. Ők továbbra sem látták a srácot, egyedül csak engem tisztelt meg a bizalmával vagy valami ilyesmi... Egy idő után ő is ritkábban keresett és kevesebb időt töltött velem, de hát ez az élet rendje. Nem várhattam el tőle, hogy mindig velem legyen null huszonnégyben, hiszen biztosan volt ennél jobb dolga is, de az is lehet, hogy csak egyszerűen rám unt. Sosem voltam valami érdekes személyiség, sose történt velem semmi különös. A legizgalmasabbak közé is csak a darázscsípéseket, sérüléseket tudtam csak sorolni.

Nekem valahogy ezek ellenére is fontos volt. Nem erőszakolhattam rá az érzéseimet se, főleg úgy, hogy akkoriban még nem is tudtam hova tenni azokat. Lehet akkor még korai volt és nem gondoltam bele jobban, de így 20 éves fejjel kimondom: beleszerettem a képzeletbeli barátomba. Minden tetszett benne: az, hogy mindig ott volt, ha szükségem volt rá, mindig meg tudott vigasztalni. Szerettem mikor mosolygott: ilyenkor mindig kivillantotta hófehér fogait, fejét pedig enyhén lehajtotta, mint aki szégyelli, amit tesz. Vagy zavarban van. Még nem sikerült kiderítenem. Nagyon aranyosan nézett ki ilyenkor. Bár már nem beszéltünk többet, (már én is kezdem elhinni, hogy csak beképzeltem őt) emléke elhalványult.

Nem sokkal később találtam egy “hús-vér” barátot. Pontosabban barátnőt, May személyében. Mit is mondjak ez csak a sors fintora lehet. A két lány a világ ellen, Bájos Virág és Május. Elég epikusan hangzik…nemde? Még 12 éves koromban ismertem meg, mikor átiratkozott a sulinkba. Azóta a legjobb barátnőm volt, jóban-rosszban.  Nyolc év telt el és mi elválaszthatatlanok lettünk. Az általános sulis barátság nem szakadt meg: egy gimibe jártunk, majd ugyanarra az egyetemre is jelentkeztünk. Mégis mindig minden jónak vége szakad egyszer: az életem nemsokára gyökeresen megváltozott. Ebben a változásban pedig nem osztott lapot May-nek, még egy fránya papírfecnit sem, nem még egy egészet, ami barátságunk fennmaradásának záloga lenne a hatalmas, Csendes-óceánnyi távolság ellenében.