Az ezüst róka meséje (Jimin ff.)

Védelem

~Yoongi szemszöge~

-Szia! Mit hozhatok? - pillantott rám Ji Soo, egy ceruzával és egy jegyzetfüzettel a kezében.
Barna haja, mint mindig, most is fel volt kötve, hiszen a hosszú hajzuhatag csak hátráltatta volna a munkájában. Egy sötétzöld, spagetti pántos felsőt és egy halványkék rövidnadrágot viselt, rajta pedig az elmaradhatatlan fehér színű kötény foglalt helyet. Mint mindig, most is szélesen mosolygott.
-Akkor legyen a szokásos. - terült szét egy mosoly az arcomon, mire elindult teljesíteni a rendelésem.

Este öt felé járt az idő. Ilyenkorra a kávézó egyébként hatalmas forgalma már mérséklődött, sőt el is apadt. Már csak néhány ember tévedt be az üzletbe. A legtöbben az ebédszünetükben, vagy rögtön munka után tértek be elfogyasztani a kávéjukat, esetleg elmajszolni hozzá egy-egy süteményt. Olyankor szinte mindig teltház szokott lenni, nem is tudom, hogy győzi a lány a kiszolgálást egyedül. Jó, mondjuk a nagymamája is be szokott neki segíteni ilyenkor.

Ezzel ellentétben, most késő délután én voltam az egyetlen teremtett lélek az egész kávézóban. Szinte láttam lelki szemeim előtt elgurulni azt a bizonyos ördögszekeret, annyira kongott az előtér az emberek hiányától. Namjoon és Hoseok sem tudott ma jönni. Namnak még maradt egy kis elintézni valója az irodában, Hobi pedig állatorvoshoz vitte a kutyáját, Mickey-t.

Percek teltek el, de Ji Soo csak nem bukkant elő a konyhából.
-Biztos elromlott a kávéfőző. - gondoltam magamban, a legrosszabbtól tartva, hiszen ha nem iszom meg a késő délutáni kávémat, annak nem lesz jó vége. Ingerült leszek és ennek szegény szüleim fogják meginni a levét.

Ezzel az érvvel pár percig sikerült elnyomnom aggodalmamat, de mikor már tíz perce vártam arra a hülye kávéra, komolyan aggódni kezdtem.
-Csak nem történt valami a lánnyal? - fészkelte be magát a gondolat a fejembe, egy perc nyugtot nem hagyva. Muszáj volt tennem valamit.

-Öhm… Elnézést! Nem tudja hol lehet Ji Soo? Már vagy tíz perce vette fel a rendelésemet, de még mindig nem kaptam meg a kávémat. - léptem a pulthoz, ahol a lány nagymamája álldogált. A hölgy egy konyharuha segítségével épp most törölte szárazra a frissen elmosott csészéket. Miután végzett rám pillantott, figyelmét most már teljes mértékben nekem szentelte. Szavaim hallatán szemeiben aggodalom villant.
-Egy perc türelmet kérek. És szeretnék elnézést kérni a kellemetlenségért! - hajolt meg, majd eltűnt a konyhaajtó mögött. Bizonyára Ji Soo-t akarta kicsit megsürgetni.

-Nincs a konyhában! - jelent meg újból az idős asszony. Hangjában kétségbeesés bújkált. Mivel - mint megtudtam - a lány nagyapja bevásárolni ment, így rajta kívül senki nem tartózkodott a helyiségben, pont ezért nem is láthatta senki sem, hogy hova tűnt. Mindketten akkor láttuk utoljára, mikor elment, hogy elkészítse az americanomat.

-Jól van, kérem nyugodjon meg! Segítek megkeresni az unokáját. Rendben? - próbáltam nyugtatgatni az asszonyt, de be kell, hogy valljam: nem csak neki volt erre szüksége.
-Szabad? - biccentettem a konyha ajtaja felé, ami még mindig ide-oda lengett azóta, hogy a nő visszatért.
-Persze. - bólintott.
Mindketten a lány keresésére indultunk.

A konyhába lépve rend és tisztaság fogadott. Egyedül csak két apró részlet szúrt nekem szemet a helyiségben. Először is, hogy az egyik félreeső pulton gondosan elő voltak készítve a hozzávalók az italomhoz. Egy csésze, egy kanál, kockacukor és még néhány apróság sorakozott a gránit lapon. Úgy tűnik, Ji Soo valóban nekiállt elkészíteni a koffeimbombát, de valami miatt nem fejezte be. Erre pedig a második észrevételem adta meg a választ. Közvetlen, az ajtó mellett elhelyezett szemetes teteje felhajtva, belseje pedig üres: se szemét, se kukászsák.