Az ezüst róka meséje (Jimin ff.)

Távol, de mégis közel

~Ha Eun szemszöge~

A döntés meghozatott, az ítélet eldőlt. A lény a jobboldali ösvény felé mutatott az állával. Hátrahúzódott, előre tessékelve minket a kiválasztott út felé. Neki nem volt tiszte elkísérni minket az oroszlán barlangjába. 

-Sok sikert, Kim Taehyung és a többiek! Ha minden jól megy a túloldalt találkozunk. - biccentett, azzal láthatatlanná vált és eltűnt előlünk. Egymásra néztünk, majd a néma megállapodást követve egyszerre léptünk be a jobb szélső járatba.

A fák szinte azonnal növekedésnek indultak és ezzel elzárták az utat arról, amerről jöttünk. Félelmetesen festettek az egyre növekvő árnyékok, és azon kaptuk magunkat, hogy semmit sem láttunk. Ösztönösen hátranéztem -fölöslegesen, hiszen az orrom hegyéig sem láttam. Hirtelen valamelyik fiú megragadta a karom. Meleg, érdes tenyerének érintése megakadályozta kitörni készülő pánikrohamomat. Alig sikerült csillapítanom a szívem heves kalapálását, amikor jött a következő hideg zuhany. Egy láthatatlan erő kitépte a kezem a fiú szorításából. Hiába hadonásztam magam körül, nem találtam meg újból a biztonságot nyújtó korábbi kar támaszát. 

-Ha Eun! - hallottam Taehyung hangját. Valószínűleg akkor ő foghatta a kezem is az előbb. Hiába hallottam, de nem tudtam válaszolni, és azt sem tudtam, honnan jön a hang. Szívem szerint torkom szakadtából üvöltöttem volna a fiúk nevét, de jelenlegi állapotomban ez lehetetlennek bizonyult. Így az újra egymásratalálás nem ígérkezik egy egyszerű feladatnak. - könyveltem el magamban. 

Elkezdtem szaladni abba az irányba, amerről a kiáltást sejtettem, de az mintha egyre halkabbá vált volna, mintha a tulajdonosa egyre távolodott volna. 

-Ha Eun! - kiabálta a másik fiú is a nevemet. Az ő hangja mintha közelebbről jött volna. Ösztönösen futni kezdtem felé is, bár nem tudtam az ő pontos helyét sem behatárolni. Minél gyorsabban futottam az elém kerülő fákat és bokrokat kerülgetve, annál jobban halt el hangja. Mintha az erdő gonosz játékot űzött volna mindnyájunkkal. Megálltam egy pillanatra, hogy kifújhassam magam. Sosem voltam jó futó, így már ennyitől is szúrni kezdett az oldalam. Most, hogy nem futottam, a fiúk hangja ismét kivehetően hallatszott. Ismét útnak indultam, de a nagy siettségben nem néztem a lábam elé és így istenesen eltaknyoltam egy kiálló gyökérben.

~Taehyung szemszöge~

Kiffulladva rogytam le a földre. Tudtam, hogy le kell nyugodnom. Ha felidegesítem magam, akkor nem fogok tudni józanul gondolkodni, pedig ebben a helyzetben pont erre lenne szükség. A folytonos rohangálással nem értem el semmit, csak azt, hogy teljesen lefárasztottam magam. Logikusan átgondolva, valószínűleg a többiek is úgy jártak, mint én. Nem akartam arra gondolni, hogy történhetett valami velük, miután elváltunk. Sam mindig is tudott magára vigyázni, érte kevésbé aggódtam. A lányra gondolva viszont hatalmas gombóc nőtt a torkomban. Ő még életjelet se tudott adni magáról, hiszen elment a hangja. Sam kilátásait viszont tisztán hallottam. Úgy döntöttem őt egyszerűbben megtalálom, így egy ideig csak őt szólongattam. Hangomat hallva ő is az én nevemet ordította torkaszakadtából. Ahogy rohantam felé, kiáltásai nehezebben hatoltak át a sűrűn nőtt fák között. Mintha a sebességemmel arányosan sűrűsödött volna a fák rengetege. Tesztelve tézisemet megtorpantam. Most közelebbről tört utat magának Sam orgánuma. Futás helyett sétálni kezdtem és láss csodát, a hangja nem halkult el. 

-Bingó! - kiáltottam fel diadalmasan. 

-Mi az? - kérdezte a vörös hajú. 

-Rájöttem a megoldásra! Ne fuss, hanem sétálj! - ordítottam. A hangom rekedtté vált, a hangszálaim kezdték megadni magukat. Még sosem kiabáltam ennyit egy huzamban.