Az ezüst róka meséje (Jimin ff.)

A költözés

Apa még aznap megírta az e-mailt, hogy érdekli őket az állás és szívesen vállalják azt. Egy neves galériában kaptak munkát Szöulban. Anya szobrászként, apa pedig festőművészként keresi a betevőre valót. Mindketten nagyon tehetségesek a maguk területén, ezért is figyelt fel rájuk a galéria igazgatója. Mind a ketten büszkélkedhettek saját alkotásokkal, de azért a restauráláshoz is konyítanak valamennyit.  Másnap reggel nyolc körül érkezett meg a válasz: “Köszönöm, hogy élnek ezzel a lehetőséggel! A költözés minden költségét mi álljuk. A gép este 6-kor indul Szöulba. Találtunk is maguknak egy megfelelő házat. A bérleti díjat ráérnek akkor kifizetni, miután sikerült a jelenlegi házukat eladni.” Ezen kívül szerepelt még a levélben, hogy a számunkra lefoglalt repjegyek pontosan melyik gépre szólnak és a leendő otthonunk címe is.

Elég sietősen kell távoznunk az biztos! Mondjuk megértem, nem tarthatják fenn csak úgy a lehetőséget hosszú időn keresztül. Ha kell a munka gyorsan kell cselekedni. Tegnap, amint megtudtam a hírt azonnal írtam May-nek. Nem tudom, hogy mi lesz velem nélküle... Még pakolni sem kezdtem el, de már most hiányzik. Megígérte, hogy az utolsó itteni napomat együtt töltjük, majd este kikísér a reptérre is.

Miután rendbe szedtem magam és megreggeliztem, kicsit később kopogásra figyeltem fel. May volt az.
- Sz-szia! - köszöntem neki enyhe szomorúsággal a hangomban. Kivel fogok én hülyülni? Ő ahelyett, hogy köszönt volna hirtelen egy szoros ölelésbe vont, nekem pedig most szükségem is volt erre. Emberek ilyenek az igazi barátok, mindig tudják, mire van szükséged az adott pillanatban! Mintha egy könnycsepp is legördült volna szép arcán. Eltávolodott tőlem, majd letörölte azt a kósza könnycseppet. Sosem volt az a sírós típus, most mégis megtörtént, ritka pillanatnak lehettem tanúja. Kék szemében továbbra is szomorúság ült, bárhogy is próbálta tudatosan elrejteni vállaira omló szőke hajával.
- Na gyere cuccoljuk össze a szobád! - emlékeztetett arra miért is hívtam át hozzánk, egyúttal terelve figyelmemet elérzékenyüléséről. Lebukott a kis piszok. Legszívesebben lefotóztam volna és még nagymama koromban is az orra alá dörgöltem volna ezt a pillanatot.

Először a ruháimat pakoltuk össze. Mivel nem volt belőle túl sok, így hamar végeztünk ezzel. Talán, ha két doboznyit sikerült összeszedni belőle. Csak ezután álltunk neki bedobozolni a többi holmimat is. Rengeteg könyvem van, egy igazi, nagybetűs könyvmoly vagyok. Jó pár dobozt töltöttünk meg velük.

Mire minden ingóságomat dobozokba helyeztük, már jócskán a délutánban jártunk. A szekrények tárva-nyitva, a fiókok mind kihúzogatva. Egy szoba, tele üres bútorokkal. Eddigi életem színtere, mostani éltem fejezetének lezárása.

Ez lesz az utolsó napom, pontosabban délutánom ebben a szobában, ebben az országban. A szoba, ahol a dadogós lány átlagos és néha unalmas mindennapjait tengette. Sajnos a bútorokat nem tudjuk magunkkal vinni, így ezek itt maradnak a leendő új tulajdonosnak. Szerencsére szöuli házunk bútorzattal is rendelkezik, így emiatt nem kell majd aggódni. Mégis hiányolni fogom ezeket a berendezési tárgyakat. Az ágy, aminek sarkába folyton belerúgtam és csodaszép szavakkal illettem ezután. Az éjjeli szekrény, amelynek széléből letört egy darabka, mert 3 évesen lefejeltem. Csupa szép és néhol kicsit fájdalmas emlék helyszíne.

Három körül végeztünk mindennel. Utolsó napom lévén, egy kis pihi után elmentem sétálni May-jel. Korábban is gyakran tettük ezt, ha szép volt az idő. Az otthonomtól nem messze van egy park oda mentünk most is. Hét ágra sütött a Nap, mégis kevesen voltak a szabadban. A mai fiatalok már csak ilyenek. Mikor szép az idő és meleg van begubóznak a szobájukba, a sötétbe és kellemes hidegbe és elő sem jönnek onnan, ha feltétlen nem muszáj. Figyelmüket a gépnek vagy telefonnak szentelve, kizárva mindent és mindenkit.