Az ezüst róka meséje (Jimin ff.)

Egy csésze americano

A nosztalgiázásból a csengő hangja és egy erőteljes koppantás rángatott vissza a jelenbe. Felkászálódtam az ülőalkalmatosságról, majd az ajtóhoz lépdeltem.

A bejárati ajtónkon egy kukucskáló lyuk is helyet foglalt. Elhúztam a fedelét, ezáltal láthatóvá vált az imént érkező alakja. Yoongi volt az. Mivel még mindig nem volt elég lakáskulcs mindannyiunk számára, problémás volt a bejutás. Valakinek mindig lennie kellett otthon, hogy kinyissa a biztonsági okból mindig kulcsra zárt ajtót.

Hirtelen eszembe jutott valami. Résnyire nyitottam az ajtót és kiszóltam neki, közben komoly arcot vágtam, legalábbis megpróbáltam. Szerintem nem igazán jött össze.

-B-bocs, d-de ne-nem v-vesz-szünk s-semmit! - csuktam volna rá az ajtót, de sikeresen megakadályozta a műveletet. A nyílásba rakta lábfejét.

-Most miért? Úgy nézek ki, mint egy házaló ügynök? - tette fel a helyénvaló kérdést. Most is komor arcán, ha pár pillanatig is, de őszinte derű suhant át.

Végigvezettem rajta tekintetem, minden négyzetcentijét alaposan megvizsgáltam. Fehér felsőjén egy barna folt virított, ami eddig nem volt ott. Így messziről egy kávéfoltnak saccoltam.

-Hmm... H-hát ám-mi a-azt illet-ti-ti...

-Ezért még kapsz! - túrt bele játékosan a hajamba.

Beeresztettem, ő pedig elment lezuhanyozni. Amint végzett rángattam is le magam mellé a kanapéra.

-M-most-t pe-ped-dig m-mes-séln-ni f-fogsz-sz! - parancsoltam rá.

- Ahogy óhajtja felséged. - ment bele a játékba. Annak ellenére, hogy lerítt róla mennyire fáradt, ráadásul csendre és nyugalomra vágyik.

- Mi-milyen n-napo-pod v-volt?

-Egész tűrhető... Ma is volt dolgom bőven, de a részletektől megkíméllek. A főnök szigorú egy pasas, de ez így van rendjén. A cégnél több zenész is dolgozik kb. velem egy idősek. Közülük Namról és Hobiról már meséltem.

Munka után meghívtak egy közeli kávézóba egy adag koffeinbombára.

- T-teh-hát m-most j-j-jön az a r-rész, mi-mi-mikor ő-olyan b-balf-fasz v-volt-tál, h-hogy le-leönt-töt-ted-d m-mag-gad ká-kávé-v-val?

- Én balfasz? Ezért számolunk! - tettetett sértettséget Suga. Majd mikor már azt hittem előadja a durciját, a kis aljas csikizni kezdett.

-Na, még mindig balfasz vagyok? Hmmm válaszolj! - csikizett továbbra is.

Annyira nevettem, hogy a könnyeim is kicsordultak. Hiába próbáltam szabadulni szorításából, nem engedett.

-Jó-jóhhól v-vah-han te-tehe nye-nyehert-té-h-hél! -nevetettett még mindig. - Ne-nehem v-vagy ba-baha-half-fa-fahasz! - kapálóztam sikertelenül.

-Ezt tartsd szem előtt! - engedett el végre, már alig kaptam levegőt és a hasam is megfájdult a nagy jókedvtől.

-Egyébként a kávéfolt, az nem én voltam. Mikor egy pincérlány hozta ki a rendelésünket, megbotlott és a csésze tartalma rám borult. - forgatta a szemeit az emléket felidézve.

- L-lega-alá-lább csi-csinos v-volt?

- Mi, a kávé? - vigyorodott el az újabb alkalmon, hogy az agyamat húzhatja. Annak viszont kifejezetten örültem, hogy mosolyt csalhattam arcára. Talán mégsem volt olyan nagy trauma számára ez az incidens. Bármennyire is bosszúsnak tűnik...

~Yoongi szemszöge~

Pár órával korábban

A munkatársaim felajánlották, hogy tartsak velük a szokásos, munka utáni kávéjukra. Nem mondhattam nemet, hiszen mondhatni összebarátkoztunk ez alatt a pár hét alatt, de kurvára nem volt kedvem az egészhez. Összepakoltunk, majd egy negyed órán belül megindultunk a vendéglátóegység felé.