Az ezüst róka meséje (Jimin ff.)

Emlékek

~ Taehyung szemszöge ~

A tábortűz barátságosan pattogott, sárgásvörös lángnyelvek emésztették fel a nyári szárazságtól kitikkadt gallyakat. Az ágak kellemes meleget adtak, így a kissé hűvösebb nyári éjszaka ellenére sem panaszkodhattunk. Szegényes vacsoránk után Ha Eun és Sam elheveredett a selymes fűben, hisz úgy beszéltük meg, hogy először én őrködöm. Sam szinte azonnal el is aludt, de Ha Eun szemére csak nem akart megjönni a pihentető álom. Mikor végre megelégelte az állandó forgolódást felült és felém pillantott. 

-Nem tudsz aludni? - tekintetemet továbbra sem vettem le fáradt arcáról. A narancssárga fény csak még mélyebbé varázsolta a lány szeme alatti sötét karikákat. 

-Sajnos nem. - húzta fáradt mosolyra ajkait. Gesztusa az én ábrázatomra is mosolyt csalt. Még így, nyúzottan is csodaszép volt. Csendben feltápászkodott, majd letelepedett mellém. Nem néztem rá, féltem, hogy nem fogok tudni parancsolni a kavargó érzéseimnek. Akkor, ott a hegyen nem sok tartotta, hogy átlépjem azt a bizonyos határt. Így most nem mertem kockáztatni. Nem mertem meglépni azt, amiért minden egyes porcikám esdekelt, azt, amit majd  nem lehet már meg nem történtté tenni, s ami miatt akár mindkettejüket elveszíthetem. 

Ha Eun egy aprót bökött a vállamon, így kénytelen voltam elszakítani tekintetemet a vad, táncot járó lángnyelvektől. 

-Kérdezhetek valamit? - szemeiben kíváncsiság csillogott. 

-Persze. Ki vele! - bíztattam kedvesen. Csak reménykedhettem benne, hogy belső harcomból semmit sem vesz észre. 

-Már máskor is vesztetek össze ennyire Sammel? - kérdezte félénken. 

-Igen… - hangom elcsuklott egy pillanatra. Ebből pedig egyből nyilvánvalóvá vált, hogy érzékeny pontra tapintott. Sosem voltam büszke az életem ezen epizódjára. Sőt mi több, gyűlöltem azt az énemet, aki akkor megmutatkozott. Tekintetem először a jobb kezem középső ujján pihenő pecsétgyűrűre vetült, majd ismét a lobogó tűzre siklott.  Egy sóhaj kíséretében összeszedtem a gondolataimat és mesélni kezdtem. 

4 évvel korábban

-Biztos nem szeretnél velünk jönni? - tette fel sokadjára is a kérdést anya.  A táskák és ládák, amelyek ruháit foglalták magukban már az ajtó előtt sorakoztak katonás rendben, indulásra készen. A kérdésre a férje is felkapta a fejét, majd rám pillantott. Tekintete szúrós volt, amiből minden kétséget kizáróan ki lehetett olvasni, mégis mit gondol arról, hogy én is velük menjek. Mikor pár napja felvetette az ötletet, hogy mi lenne ha elutaznának a hétvégére, akkor ezt a kiruccanást vélhetően az anyám és a fia társaságában képzelte el, nélkülem. S miután mindent megtett, hogy az út tökéletes legyen, nem engedhette meg, hogy az utolsó pillanatban belerondíthassak a jelenlétemmel a jól kidolgozott kis tervébe. 

-Biztos. Jól megleszek itthon is. Menjetek és élvezzétek ki a nyár első, meleget adó sugarait! 

Bármennyire is szerettem volna több időt tölteni anya társaságában, ezt nem akartam úgy tenni, hogy az újdonsült férje és a mostohatestvérem is körülöttünk lebzsel. 

-Rendben. Akkor légy jó és vigyázz magadra! - húzott magához mosolyogva, de hangja kissé csalódottan csengett. 

-Ha bármi gond lenne, míg nem vagyunk itthon, fordulj Dae Jae Ho-hoz vagy Eun Dong Il-hez. - pillantott az ajtón álló őrökre, akik apám halála után hozzászegődtek. A két férfi a nevét hallva biztatóan biccentett egyet. Amint a kocsi elhagyta az udvart, azonnal készülődni kezdtem. 

-Hová készülsz Tae? - kérdezte felvont szemöldökkel Dong Il. A férfi negyvenes évei végén járt, ébenfekete hajába itt-ott néhány ősz hajszál vegyült, őzbarna szeme mint mindig, most is kedélyesen csillogott. Kissé pocakos testén enyhén feszült barnásszürke egyenruhája.