Az ezüst róka meséje (Jimin ff.)

Tali és majdnem tali

~Park Jimin szemszöge~

7-8 év telt el azóta, hogy láttam őt. Akkor még mindketten gyerekek voltunk. Most már többé-kevésbé felnőttek. Hiába telt el ennyi idő, határozottan magam elé tudom képzelni azt, az életvidám, mosolygó, dadogó kislányt, aki akkor volt. Az utóbbi, miatt sokan viszolyogva, érzéketlenül kiközösítették. Minden egyes alkalommal, mikor ez szóba került, ökölbe szorult a kezem az indulattól. Nem bírtam elviselni, hogy szenvedni láttam a lányt, aki fontos nekem. Számomra csak különlegesebbé tette ez a beszédhiba, a képesség, amit senki nem értékelt megfelelően. Rengeteg idő múlt el találkozás nélkül, hiányoltam. De csak most, hogy újból eszébe jutottam, tudtam venni a bátorságot, hogy meglátogassam és beavassam legféltettebb titkomba, miszerint szeretem. 

Kellemes volt az idő, alkalmas a sétához. Ezért gyalog indultam meg Ha Eun otthona felé. Útközben nézelődtem, az elsuhanó kocsikat, a munkából hazasiető embereket figyeltem. A zajló élet látványa valamelyest megnyugtatta zakatoló szívem. A Nap melege kellemesen cirógatta bőrömet, mintha csak bíztatni akarna, támogatni, bármi is történjen az elkövetkező percekben, ő mindig itt lesz mellettem. 

Lassan, de biztosan közeledtem úticélom felé. Már messziről kiszúrtam az emlékeimben élő épületet. Mit sem változott ez idő alatt, ami valamilyen okból kifolyólag apró megnyugvással töltötte el továbbra is viharos bensőmet. Izgalom, öröm, idegesség és félelem kavargott bennem. Meg egy jó adag zavar. 

A maradék távolságot sietősen tettem meg, még az az egy-két perc késedelem is örökkévalóságnak tűnt a viszontlátásig. Párosával szedtem a lépcsőfokokat, a távolság egyre csökkent. Immár a bejárati ajtó előtt álltam, kezem a csengő felett a levegőben, készen bármelyik pillanatban megszólaltatni azt. Ha Eun tudtára hozni, hogy ennyi idő után, de itt vagyok. Visszatértem hozzá és többet nem engedem el. 

Hezitáltam. A kezem remegett a félelemtől és a találkozás izgalmától. Rettegtem az elutasítástól, attól, hogy már van valakije, akit mindennél jobban szeret. Valaki, akinek sohasem érhetek a nyomába. 

Tisztában voltam azzal, hogy újból meg kell ismernünk egymást, hiszen hosszú idő eltelt. Mindketten változtunk kívül, már nem azok a gyerekek vagyunk, mint egykoron. Mindegyikőnket formáltak szituációk, események, amelyek olykor nehéz döntések elé állítottak. És csak remélni lehet, hogy a jó, a helyes irányba változtunk, formálódtunk. 

Nagy levegőt vettem, hogy megnyugtassam kovácsosat játszó dübörgő szívemet és becsengettem. 

-Jöjjön aminek jönnie kell! - gondoltam, felkészülve a legrosszabbra. 

Vártam, de hiába, senki nem nyitott ajtót. Majd mégegyszer próbálkoztam, de semmi változás, az ajtó ugyanolyan mozdulatlan maradt, mint korábban volt. 

-Hát jó, biztos nincsenek itthon Min-ék. Majd visszajövök, máskor - határoztam el magam. Lassan ballagtam le a lépcsőn, mint egy hoppon maradt óvodás, aki nem kapott repetát. 

-Szia, láttam, hogy becsengettél az előbb. Csak nem Min-éket keresed? - kérdezte mosolyogva egy, az utcán sétáló középkorú nő. Barna haját copfba fogta, edzőcipőt, futónadrágot és toppot viselt. Biztos most indulhatott el hazulról, szokásos napi rutinjának hódolva. 

-D-de… - dadogtam meglepődöttségemben reflexszerűen koreaiul. Hiába tanultam meg az évek során angolul, mégis csak az anyanyelvem maradt az alapértelmezett. A nő erre csak vállat vont, majd maradva az angolnál folytatta:

-Látom nem vagy idevalósi. 

-Hát nem. - mosolyodtam el kínomban. Pár pillanatig csend állt be köztünk. A nőn látszott, hogy erősen gondolkozik, keresi a megfelelő szavakat. Igyekezett az anyanyelvén számomra érthetően elmagyarázni mondandóját.