Az ezüst róka meséje (Jimin ff.)

Elegem van

Nagymancs, Éles Agyar és Eszes Karom utca. Csupa olyan hely, ahol a Farkasok családjai élnek, szegregálódva a Rókáktól és a többi nemzetségtől. Nem mintha bárki is, aki hallgatott a józan észre, be merte volna ide tenni a lábát. Senki nem volt olyan életunt, hogy bottal piszkálja a darázsfészket.

Az itteni utak és épületek szöges ellentétben álltak a nyomornegyedbeli állapotokkal. Itt tisztaság uralkodott, a csatornarendszert már jó ideje kiépítették. A házak is takaros rendben sorakoztak egymás mellett, az utcák pedig voltak olyan szélesek, hogy nem kellett a zsúfoltságtól fulladozni.

Jócskán a délelőttben járhatott az idő, mikor egy fiatal férfi vágott keresztül a házak rengetegén. Csak egy-két ember lófrált a szabadban, a Farkasok többsége koránkelő típus, így a nagy tömegek kora reggel hömpölyögnek végig a bazalt kockákon. A férfi befordult az Eszes Karom utcába, majd rövidesen meg is érkezett az úti céljához. Történetesen haza.

~Kim Taehyung szemszöge~

-Megjöttem! - hallatszott a lakás bejárata felől. A mostohabátyám erőteljes hangjára sietős léptekkel válaszolt anyám, csak a szemem sarkából követtem karcsú alakját.

-Mesélj, milyen volt az első napod? - kérdezte teljesen lelkesen, hiszen Nam Kun Woo ma kezdett, mint éjszakai járőr. "Apám" is bekerült a képbe, amit a résnyire nyitott szobaajtóm jelentett. Neki csak a szemében csillogott kíváncsiság, más nem utalt arra, mi is jár a fejében pontosan. Ő teljességében tisztában volt mindezzel, hiszen ugyanúgy katona volt. Mint az apja és a nagyapja. Ez nálunk szinte hagyománynak számított. De csak szinte.

A mostohabátyám és én. Sokan gondolták azt, hogy valódi testvérek vagyunk, mert külsőre eléggé hasonlítunk. Mindkettőnknek a Farkasokhoz hűen feketés, sötétbarnás hajunk volt. Őt kék, engem pedig barna szemekkel ajándékozott meg a természet. Testalaktunk alapvetően izmos, ő erre még inkább rágyúrt, kihangsúlyozva azt. A jellemünk és az érdeklődésünk annál kevésbé hasonlított. Kun Woo-t már egészen fiatal kora óta az apjának való megfelelés vágya hajtja előre nap mint nap. Épp ezért nem valami felhőtlen a viszonyom vele sem. A harcművészet és a fegyverek iránti érdeklődése sem alaptalan. Ő az a harcias típus, aki megtudja védeni a számára fontosakat és meg tudja valósítani, amit akar.

Ezzel szemben én sokkal békésebb természetű vagyok. A fegyverek nem tesznek boldoggá és ez minden egyes pillanatban böki apám csőrét. (Kénytelen vagyok így hívni anyám kedvéért.) Már hányszor kiabált velem azért, mert nem vagyok olyan, mint Kun Woo, a saját gyereke. Az miért baj, ha engem a feltalálás érdekel? Ha egy karddal való hadonászás helyett hasznossá teszem magam és kitalálok valami olyat, ami még nem volt? Most is valami ilyesmire készültem.

-Hol van már megint az a semmirekellő! - mérgelődött a családfő rám célozva. Ahogy a többit is, ezt is hallottam a kettővel arrébb lévő szobámból. Nagy levegőt vettem és őrült pakolásba kezdtem arra számítva, bármelyik pillanatban beronthat. Sosem volt szokása kopogni.

Az imént olvasott könyv a párnám alatt, a korábban oly gondosan előkészített lap és íróeszköz pedig az ágy alatt landolt. Az asztalon szanaszét heverő vas - és acél darabokat egy határozott mozdulattal besöpörtem a fiókba és kulcsra zártam azt. Amilyen dühösen hangzott, nem láthatta meg őket. Meg úgy egyébként se. Legutóbb, mikor rajtakapott a bütykölésen, akkora pofont adott, csodálkoztam is, hogy a fejem a helyén maradt. Három napig ott maradt kezének vörös nyoma az arcomon. Anyának azt hazudtam, verekedtem. Nem akartam elrontani a második férjéről alkotott idealizált képét.

Mire nyílt az ajtó, előbbi tevékenységeimnek nyoma sem volt, a sötét asztalt most már egy-két térkép és tőr borította. Az egyiket hatalmas műgonddal dörzsölgettem egy piszkos ronggyal, amit kapkodás közben találtam.

-Nyugalom, csak én vagyok az. - szólalt meg anyám. Ő pontosan tudta, mit és hol rejtegetek. Képes volt elfogadni a döntésemet, sőt még támogatott is benne. Nő lévén ő sem volt oda az erőszakért.

-Huhh... akkor jó. - szabadultam meg azonnal egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében az előbb, még akkora gonddal dajkált maroknyi erőszaktól.

-Apád látni szeretne.

-Tudom. - sóhajtottam, majd anya átvezetett a másik szobába.

Egyelőre figyelme Kun Woo - ra terjedt ki, aki hatalmas beleéléssel magyarázott.

-...és akkor megláttam az ezüstös villanást. Kivártam és megpillantottam az okozóját. Maga az Ezüst Róka volt az.

A szobára csend telepedett a név hallatán. Ez a fiú már az első napján megtalálta volna a gyilkost, akit olyan régóta keresnek? Az nem semmi, ezt még én is hajlandó vagyok elismerni. Az apja igazán büszke lehet rá. Amire velem kapcsolatban sosem volt képes.

Az őse figyelme ezután rám vándorolt. Kemény vonásain és jéghideg szemeiben várakozás ült. Mintha az lenne csak az alap, amit a fia tett, tőlem azt várná kapjam is el a Rókát.

-És te, Kim Taehyung, mivel rukkolsz elő? - hangja éles volt, mint a frissen csiszolt penge. És éppolyan halálos. Mikor ezt a hangnemet használta, nem volt ajánlatos kikezdeni vele. Én mégis megtettem.

-Válaszolj! - ordította az arcomba, alkoholtól bűzlő lehellettel, de továbbra is néma csend fogadta. Nem tudtam volna semmi olyat felmutatni, amivel meg lehetne elégedve, így nem is erőlködtem. Mikor megelégelte a hallgatást folytatta:

-Hmm... Gondoltam. Gyere ide! - mutatott maga elé. Pontosan tudtam mi fog következni, de immár nem mertem ellenszegülni neki, mégis csak a nevelőapámról volt szó.

-Te naplopó, semmirekellő kolonc! Ezért etetlek? Hogy ne csinálj semmi hasznosat? - kevert le egy pofont. Csattanása visszhangzott a szobában.

Anya szája elé rakott kezekkel próbálta palástolni sikkantását. Eredménytelenül. Ő még sosem látta, mikor megütött. Ezek szerint itt az ideje ennek is. Az arcom égett és nem csak a szégyentől, kezdett felmenni bennem is a pumpa.

A férje ismét csapásra emelte kezét, de megakasztotta mozdulatában anyám remegő hangja:

-Kérlek, hagyd abba! - könyörgött a szörnyetegnek, akit apámnak kell szólítanom. Arcán meglepődöttség suhant át.

-Azt hadd én döntsem már el, mikor van vége! - meresztette dühös pillantását a remegő asszonyra. Majd folytatta a mozdulatot, amit elkezdett. Keze vészesen közeledett megbeszélt találkozójára az arcommal.

Ez soha nem következett be, az utolsó pillanatban megembereltem magam és elkaptam a csuklóját. Szája széle megremegett az indulattól. Azt az elsőt még elviseltem, de mindennek van határa. Hirtelen kitört belőlem az oly sok éven át elfolytott indulat.

-Ebből elég volt! - ordítottam még mindig a csuklóját szorongatva.

-Nem hallgatom tovább, mit és hogyan kéne csinálnom. A szemedben minden baromság, amit én teszek! - tűnt el a meghunyászkodó, szófogadó fogadott gyerek. Helyére a sértett, becsületét védő ifjú került. Már rohadtul ideje volt kiállnom magamért. Neki kurvára semmi köze az életemhez. Az csak is az enyém és azt kezdek vele, amit csak akarok.

-Rendben, ha ezt akarod, fiam. - nyomta meg gyűlölettelien az úgynevezett "rokonságunkra" utaló kifejezést, miközben kitépte karját a markomból.

-Takarodj a házamból! - söpört végig hangjának orkánja. - Ha valaha is vissza mersz jönni, sajátkezüleg fogok végezni veled!

Szó nélkül mentem át a szobámba és dobáltam be a legszükségesebbeket egy szövettáskába. Két váltóruha, egy köteg papír, egy üveg tinta, íróeszköz, alkatrészek és szerszámok. Na meg persze a kevés pénzem, amit gyűjtöttem az évek során.

Búcsú nélkül hagytam el a házat. Ha visszafordultam volna zokogó anyámhoz, lehet nem tudtam volna elmenni.

Egy ideig gondolkodtam hova is mehetnék, de csak egy valaki jutott az eszembe, aki talán segíthet. Így hát elindultam a rosszhírű nyomornegyed felé, ahol történetesen a legjobb barátom lakott.