Az ezüst róka meséje (Jimin ff.)

A vadászat elkezdődött

~Ha Eun szemszöge~

Másnap kora reggel indultunk a vásárolt hasznos eszközökkel és egy-két napra elegendő élelmiszerrel felszerelkezve. Ha minden jól megy elég lesz a következő állomásunkig, Pocokvárosig. Mondjuk ha elfogyna útközben is tudnánk vadászni valamit, hiszen van nálunk kard és egy tegez tele nyilakkal. Ha mégsem sikerülne, pár napot csak kibírunk evés nélkül. 

Egyikünk sem búcsúzkodott hosszasan, úgy számoltunk, hogy mindannyian épen és egészségesen térünk vissza. Mikor Tae után rám került a sor, Charlotte mosolyogva átölelt és ezt súgta a fülembe:

-Aztán vigyázz az unokámra! Elég forrófejű tud lenni, sokszor csak megy a feje után semmi gondolkodás nélkül. Kell valaki, aki gátat szab ennek. - kacsintott. 

-Ez csak természetes! - mosolyodtam el, ígéretet téve neki, hiszen ennyivel igazán tartoztam neki, tekintve, hogy csak miatta tartunk ott, ahol most. 

-Köszönök mindent! - hajoltam meg, majd a magasabb fiú mellé sétáltam. Teret biztosítottunk, az unoka és a nagymama számára, hadd köszönjenek el egymástól háborgatás nélkül. 

Charlotte őt is szoros ölelésbe vonta, arcán szép csendesen könnycseppek csordogáltak. Sam ezt látva körkörös mozdulatokkal kezdte simogatni az idős asszony hátát, mintha csak azt akarná mondani: ne aggódj, minden rendben lesz! Alig, hogy pislogsz kettőt és mi újból itt leszünk. 

Még sosem láttam őt ilyen gyengédnek és gondoskodónak. Mihelyt Charlotte megnyugodott egy kissé, Sam fülébe is súgott valamit, amit mi, távolabb állók nem hallhattunk. Az asszony szavait hallva a szemeit forgatta, de annak még mindig könnyektől nedves arcára pillantva komoran bólintott. 

Senkinek nem volt kedve beszélgetni, így szótlanul hagytuk el Animáliát. A nyomornegyed közvetlen a város szélén nyújtózkodott, így ehhez nem is kellett sokat gyalogolnunk. A település határában  egy nagy kapu terpeszkedett, két oldalán egy-egy katona strázsált. Jöttünkre felkapták fejüket és utunkat állták. 

-Hova, hova Farkas koma? - szólította meg a fiatalabb Taehyung-ot, rólunk Sammel tudomást sem vettek. Levegőnek néztek minket, ahogy az ember áttekint az üvegen. Tudja, hogy ott van, de magasról tojik rá. 

-Kirándulni. Szabad megkérdeznem, miért is van ez a fokozott őrségi jelenlét? Eddig bárhova is mentem, alig találkoztam hozzátok hasonló katonákkal. 

-Neve? 

-Kim Taehyung. 

Erre a két katona összenézett, úgy, mint akik ismerik ezt a nevet. 

-Ami azt illeti ez bizalmas információ, de neked, Nam Kun Woo parancsnok mostohaöccsének elmondom. A napokban ez egyik éjjeli járőr látta az Ezüst Rókát és nem hagyhatjuk, hogy az a dög egérutat nyerjen és ismét kicsússzon Min Jae király kezei közül. 

-Ohh ez mindent megmagyaráz. - biccentett Tae köszönetképpen. 

Az elhangzottak hatására Sam arcán eddig, számomra ismeretlen érzelmek szántottak végig a másodperc tört része alatt. Izmai hirtelen megfeszültek, mint a bajt szimatoló nyúl tappancsai, majd hasonló gyorsasággal el is ernyedtek. Egyik őrnek sem tűntek fel ezek a tünékeny változások, ahogy Taehyung-nak sem. 

-Ők velem vannak. - biccentett felénk Tae. 

Miután feljegyezték szükséges adatainkat, utunkra bocsátottak minket. 

Talán egy órája lehettünk úton, mikor Taehyung megszólalt:

-Túl nagy a csend. 

Ebben én is egyetértettem vele, de fogalmam se volt róla, milyen témával hozakodjak elő, amivel aztán egy darabig meg lehet szüntetni ezt a kínzó némaságot. Pontosan ez volt az oka annak, miért is dobtam fel a lehető legsablonosabb beszédtémát, az időjárást.