Az ezüst róka meséje (Jimin ff.)

Szorosabb kötelékek

~Yoongi szemszöge~

-Minden oké? - kérdezte aggódva Namjoon, miután sokadjára ütöttem le ugyanazt a billentyűt. Közben magam elé meredtem és a gondolataim tengerén evickéltem.
-I-igen, persze, csak elkalandoztam. - hazudtam kapásból, felé sem pillantva. Szinte már szokásommá vált letagadni a valódi állapotomat, azt mutatni az emberek felé, hogy köszi szépen, velem minden oké. De kezdtem belefáradni ebbe.

Egy ingerült sóhaj volt a válasz. Két kar ragadta meg hirtelen a vállamat.
-Na jó, ebből elég! Mind a ketten látjuk Hoseok-kal, hogy valami nincs rendben, hiába próbálod tagadni. Aggódunk érted!
- Nincs semmi bajom. - makacskodtam, nem akartam semmi áron be bevallani neki, hogy igaza van.
-A szart nincs semmi bajod! - már-már ordította aggódva. - Egy csapat vagyunk, ha esetleg mégis lenne valami - hagyta rám sóhajtva az előbbit -,akkor itt leszünk, hisz tudod, hogy számíthatsz ránk. Rendben?

-Rendben. - forgattam a szemeim. - Na jó, mégis van itt valami… - kezdtem bele nagy nehezen.

-Szóval ha jól értettem az a lényeg, hogy a húgodnak már majdnem három hete nyoma veszett és azóta nem hallottál felőle. - foglalta össze Hobi. - Aha. - csak ennyit tudtam mondani, semmi többet. Szám vékony vonallá feszült.
- Ha van bármi, de bármi, amit tehetünk érted, ne habozz! - mondták kórusban, mintha előre megbeszélték volna válaszukat.

-Most pedig gyere ide! - intett maguk felé Nam. Kelletlenül, de feltápászkodtam a hangszer mellől. Fogalmam se volt mit akarhat, amihez nekem feltétlen fel kell állnom. Odaérve elé, kitárta a karját és megölelt. Először csak zavartan álldogáltam ott, kezeimet széttárva. Mint aki azon csodálkozik, hogy ráerőszakoltak egy ölelést. Mert hát pontosan így volt. Ez volt a legutolsó, amire számítottam tőle.

Egy idő után, észbe kaptam és én is viszonoztam az ölelést. - Köszönöm! - suttogtam fülébe, államat a vállán pihentettem.
-Csoportos ölelés! - kiabálta Hoseok mindig vidám hangján, majd ő is csatlakozni akart hozzánk. Ezzel csak egyetlen probléma volt: akkora lendülettel közeledett, hogy végül mind a hárman a földön kötöttünk ki egymás hegyén-hátán. A csoportos ölelésből kicsi a rakás lett. Nem gondoltam volna, hogy ennyire szükségem van egy ölelésre. Csak titkon merem kijelenteni, de borzasztóan jól esett, hogy a srácok ennyire törődnek velem.

-Khm… - köszörülte a torkát Nam a rakás aljáról. - Igazán leszállhatnátok rólam! - türelmetlenkedett hangot adva annak, mennyire nem akar kilapulni alattunk. Pedig elég mutatós egy palacsinta lett volna belőle. Szerencsétlen helyzetét látva ajkam mosolyra görbült. Először azóta, hogy Ha Eun eltűnt.
-Na gyere te hős palacsinta! - alig tudtam visszafojtani kitörni készülő nevetésemet, miközben felé nyújtottam kezem, hogy felhúzzam. Hálásan kapaszkodott belé. - Egyszer minden helyre fog jönni, neked csak annyi a feladatod, hogy türelmesen kivárd a pillanatot. - veregette meg a vállam.
-Hobi - szólította meg a vörösesbarna hajút -, neked meg eszedbe ne jusson még egyszer kilapítani! - nézett rá szigorúan, de látszott rajta, hogy mindjárt elneveti magát. -Bocs Namjoon, de én ezt
nem bírom tovább! - fulladozott a srác a nevetéstől. Nevetése ragadósnak bizonyult, már az egész stúdió tőlünk zengett.

A barátaimat figyelve egy fontos igazságra döbbentem rá. Amíg egy csapatot alkotunk és mindent megosztunk egymással, bármilyen problémával is kerüljünk szembe, addig nem lehet baj. Ha segítünk egymásnak, a lehetetlen is egy varázsütésre lehetségessé válik. Rájöttem, hogy akármi is történjen, rájuk mindig számíthatok.

<<<<<<<<<<<<<<<<>>>>>>>>>>>>>>>>

Leültünk mindhárman a szépen megterített asztalhoz és vártuk, hogy jöjjön a pincér felvenni a rendelést. Ujjaimmal halkan doboltam az asztal szélén, új ritmusokon és ütemeken gondolkodtam. - Hát ez hihetetlen! Még most is a munkán jár az eszem. - gondoltam hitetlenkedve.