Az ezüst róka meséje (Jimin ff.)

Apró ajándék

Egy hét telt el mióta Szöulba költöztünk. Kezdtem megszokni, hogy most már naponta használom a koreait. Mondjuk otthon, magunk közt továbbra is az angolt részesítettük előnyben. Az egyetemen is úgy ahogy beilleszkedtem, még mindig összesúgtak a hátam mögött, némelyikük még ki is nevette a dadogásom. Felnőtt emberek vagyunk, miért kell ilyennek lenni? 

Már ezt is sikerült megszoknom, de ha nem volt muszáj inkább, nem szólaltam meg. Míg nem beszélek normálisnak tűnhetek. Egy lány lehetek sajnálat és megítélés nélkül. Az előadókban általában az egyik hátsó sarokban foglaltam helyet. Sosem szerettem egyedül ülni elől.

Itt sem volt mindenki előítéletes. Egyik nap, talán a második napomon változás következett be. A dupla zenetörténeti óránk szünetében szokásomhoz híven az egyik könyvemet bújtam. Konkrétan ugrottam egyet a helyemen annyira megijedtem, mikor valaki teljesen váratlanul megkocogtatta a vállam.

-Mit olvasol? – hallottam immár tisztán hangját. Valahogy nem volt kedvem beszédbe elegyedni vele, mégis felemeltem tekintetem a könyvből. Nem akartam udvariatlan lenni és ignorálni őt. Egy világosbarna hajú, barna szemű lány nézett velem farkasszemet.

-St-star T-trek-ket. I-ism-mer-red? – kérdeztem kicsit kedvetlenül, nemleges válaszra számítva. Eredetileg May sem ismerte ezt a 20. századi science fiction-t, viszont sikerült megkedveltetnem vele. Le sem tagadhatnám, hogy csak félig vagyok koreai. Míg ők az idolokért rajonganak, én addig angol színészekért és énekesekért. Lesz mit bepótolnom! 

-Nem rémlik…Várj csak! Nem abban van az a hegyes fülű alak, akinek zöld vére van?

-D-de.

-Akkor tudom, nem rossz az a sorozat, ahhoz képest, hogy nem mostanában készült. Bár kicsit nehezen értem meg, mert ugye angolul van. Amúgy még be sem mutatkoztam. Kim Min Ji vagyok, eredetileg táncszakos. A zenetörténetet csak plusz tárgyként vettem fel, ennek ellenére nem bántam meg. – mosolyodott el.

- É-én p-ped-dig Min H-ha E-eun va-vagyok. D-dalsz-szerző-zőnek-k ké-kész-szülö-ök és n-nekem kö-kö-kötelező ez az ó-óra. – vidultam fel egy kicsit.

-Kérem foglaljanak helyet! – érkezett vissza oktatónk.

-Ide ülhetek? – mutatott a mellettem levő székre Min Ji. 

-N-nem, h-ha i-ide ü-ülsz me-megv-verl-lek! – nevettem el magam halkan, nehogy a professzor meghallja.

-Akkor ezt igennek veszem. -kuncogott ő is miközben helyet foglalt.

Amióta megismertem Min Ji-t kevésbé teltek unalmasan a napjaim. Tudott bele vinni egy kis változatosságot mindig vidám személyével. May-jel is minden nap video cseteltem, de sajna nem volt ugyanaz, hiányzott a személyes jelenléte. Újdonsült barátnőmmel sokat beszélgettünk szünetben és órák után is. Min Ji-t nagyon kedves teremtésnek ismertem meg. Segítőkésznek bizonyult, bármilyen problémával fordultam hozzá. Mint kiderült nem is lakik messze tőlünk. Megtudtam, hogy van egy húga, szereti az állatokat és táncos szeretne lenni. Mondjuk az utóbbival nem tudott meglepni. Szerintem teljesülni fog az álma: volt szerencsém látni őt ’munka’ közben és meg kell hagyni, rohadt jól táncol. 

Pár hét és eljött a szülinapom napja is. A szüleim korábban mentek ma dolgozni, hogy előbb szabadulhassanak és így együtt tölthessük a délutánt. Emiatt már alig vártam, hogy vége legyen a napnak. Végig ültem az óráimat, amik most egy örökkévalóságnak tűntek. Hiába volt érdekes a téma, amit boncolgattunk, nem tudta lekötni a figyelmemet. Folyamat a fali óra felé pislantgattam, ami persze csak rontott a helyzeten. 

Amint véget ért az utolsó óra és kicsöngettek, szó szerint kisprinteltem az egyetemről. Kicsit sem voltam gyerekes, á dehogy is. Miután kiértem az utcára visszább vettem a tempóból, mégsem akartam, hogy őrültnek nézzenek az emberek. Így, ahogy normál tempóban gyalogoltam tovább, az egyik kisebb téren kirakodó vásárra lettem figyelmes. Mindig is szerettem az ilyent, ezért el is indultam körülnézni. Ahogy nézelődtem hangzavarra lettem figyelmes, két srác rohangált a standok között hülyéskedve. Nem sokkal fiatalabbak voltak nálam, talán 15-16 évesek lehettek. A nagy rohanásban és eszetlenkedésben egyikük nem nézett maga elé, nekirohant az egyik standnak, ami emiatt felborult. A rajta helyet foglaló ékszerek és csecsebecsék mind a földre hullottak. A két srác pedig ahelyett, hogy segített volna a standos néninek összeszedni a földről, amit levertek, szó nélkül, röhögcsélve elszaladtak.