Az ezüst róka meséje (Jimin ff.)

A kalauz

~Ha Eun szemszöge~

Miután ismételten feltápászkodtam a földről, nem akartam elengedni Tae kezét. Megnyugtatott a gondolat, hogy van kibe kapaszkodnom. Szószerint. Taehyung pedig nem erőltette az elszakadást, sőt egy apró szorítással tudatta, hogy egyáltalán nem is zavarja a helyzet, mire elpirultam. Egy darabon így meneteltünk. Sam időnként hátrapillantott, de amint vizslató melegbarna tekintete összekulcsolt kezeinkre siklott, arcán általam eddig ismeretlen érzelem villant fel, majd elfordult. Többet nem nézett hátra. Erre a gesztusára önkéntelenül elengedtem a barna srác kezét.

Az erdő elkezdett ritkulni előttünk, majd kis vártatva egy tisztásra jutottunk. Mivel a fák lombja által alkotott ernyő is szellősebbé vált, elmúlt a bezártságtól való félelmem is. A Nap magasan járt már, tulajdonképpen delelt, így alkalmasnak találtuk az időt egy kis pihenőre. Csak most tűnt fel mennyire megéheztem az út folyamán. A hasam elégedetlen morcogással adta tudtomra, milyen régen vettünk magunkhoz bármit is.

A tisztáson egy-két nagyobb szikla hevert, azokat gondoltuk ülőalkalmatosságként használni. A legkisebbre leülve különös dologra lettem figyelmes. A szikla körül apró cserépdarabok hevertek szerteszét. Mintha valaki egy korsót állított volna a szikla tetejére, majd egy óvatlan pillanatban meglökte azt, az pedig millió darabkára tört.

Mielőtt figyelmeztethettem volna, Tae rálépett a bordó töredékekre, mire éktelen nagy nyögés volt a válasz. A fiú mind a fájdalom, mind az ijedtség miatt hirtelen elkapta a lábát a területről. Ahol eddig a cserépdarabok terültek el a talajon, ott most egy apró termetű emberke ácsorgott. Hol sérült kezét dajkálta, hol pedig apró ökleit rázta felénk. Az alak vöröses szakállal rendelkezett, bőrének színe a zöld egy világosabb árnyalatában pompázott. A kis termetű férfi homlokából két szarvacska nőtt ki. Úgy festett, mint egy Szent Patrik napi kobold….szarvakkal.
-Mihaszna emberek! Hát nem tudtok a lábátok elé nézni?! - rikácsolta továbbra is.
-Azt a rohadt, egy tokkaebi! - raktam össze a rendelkezésre álló információ morzsákat.
-Mi van kislány, elvitte a cica a nyelvedet? - kezdett el gúnyolódni a tátogásomat látva.

Mitikus teremtmény ide vagy oda, Sam-et ez nem igazán hatotta meg, gondolkozás nélkül lekevert neki egyet. Kezét féligmeddig elnyelte a lény arca.
-Ezt most miért kaptam! - mormogott a tokkaebi tekintetét tüntetően elfordítva a fiúról. Látóterében immár Taehyung foglalt helyet.
-Nocsak egy Kim! - tette össze a két kezét elégedetten egy idétlen vigyorral az arcán. Köztudott hiszen, hogy az ilyen lények különösen nagy kedvvel akaszkodnak rá a Kim családnevűekre.

-Mi járatban erre cimbora? - húzkodta meg Taehyung nadrágszárát, ha már a magasságából adódóan a vállát nem tudta megveregetni. A fiú a kezdeti sokkból csak nagy lassan tért magához. Amit nem csodálok, hiszen nem mindennap tapos rá az ember gyereke egy tokkaebire.
-Az erre tartó lovasok elől jöttünk be az erdőbe, de ami azt illeti nem találjuk a kiutat. - szólalt meg végre a fiú egy örökkévalósággal később.
-Rá se ránts, ifjú padavanom! Majd én kivezetlek titeket innen! - közölte fennhangon a lény. A padavan szóra kikerekedtek a szemeim. Ez a tokkaebinek is feltűnt, mire csak kacsintott egyet. Érdekes mód egyik fiúnak sem tűnt fel a köztünk lefolyt interakció.

Egy gyors étkezés után, amiből természetesen a lény is követelte a részét, hiszen neki is szüksége van táplálékra a zargatásunkhoz, útnak indultunk. A tokkaebi haladt elől, hogy tudja mutatni az utat, Taehyung mellette lépkedett. A legendák alakja csak szigorúan padavanja társaságában volt hajlandó vállalni az idegenvezető szerepét. Így hát Sammel hátramaradtunk. Egy darabig mögötte battyogtam, így volt alkalmam végigmérni a fiút. Hátizsákja vígan ringatózott ide-oda lépésének ritmusára, egy végtelen koreográfia lépéseit gyakorolva. Vidám társa volt ebben a viharvert köpönyeg kapucnija, amely a hattyúk kecsességével meg-meglibbent, mikor a szellő játékosan keringőre kérte fel. Ez a kicsiny fuvallat csak pillanatnyi enyhülés hozott. Majd meggyulladtam a felsőmben olyan hőség volt. De ha nekem ilyen kibírhatatlan melegem volt, az előttem haladó srác hogyan bírta ki a fekete anyagba bugyolálva, amely alig engedett látni valamit magából a fiúból?

Ezen mélazhattam, amikor Sam hirtelen megállt, így gyakorlatilag belegyalogoltam a hátába.
Nem sokkal később meg is tudtam, miért torpant meg ez a furcsa kompánia. Elérkeztünk arra a részre, ahol ismét folytatódik az erdő. A fák eme csoportosulását csak egy helyen törte meg valami változatosság. Egy ösvény vezetett befele az erdő mélye felé. De nem ez volt a legmeglepőbb. Az ösvény jobb oldalán egy fából ácsolt tábla foglalt helyet ezzel a felirattal:

Vigyázz vándor ki keresve-keresetlen erre jársz,
Mert ez az erdő a rossznak vermet ás
Ne légy bohó, mohó s telhetetlen,
Mert halálod óráját itt leled meg.
Előtted a Labyrinth bejárata tátong,
Magad mellett hű segítőd, tokkaebimed látod.
Csak egyedül Ő látja milyen lélek lángja lobog szívedben.
Ha segítőkész, önzetlen, kedves,
A Labyrinthban hatalmas kincset lelhetsz.
Ha viszont otromba, goromba, bunkó,
Előbukkan tokkaebi zsákjából a furkó.
Melynek egyetlen ütése halálos,
Szóval a menekülés most ajánlatos.
Na de térjünk is vissza a tárgyra,
Hogyan bukkanhatsz rá a kijáratra.
Míg utad az útvesztőn keresztül vezet,
Szívedet, eszedet próbára teszem.
Ha a próbákon gond nélkül átmész, jutalmad nem más,
Mint az Útvesztőből áhított szabadság.
Még egy jó tanács így végezetül,
Amit véss elmédbe eszeveszettül:

Gyorsaságod nem mindig válik előnyödre,
Óvatosságod nem vezethet fel a szirtre.
Gyakran tudásod a biztos fegyver,
Ígéreteidet nehogy megszegd.
Tartózkodj vágyaid csábításával szemben,
Olykor szemeid pillantása, a valósnak ellentettjét látja.

Miután Taehyung mélyen csengő hangja elhalkult, - mert már egy ismeretlen szó sem terült el a táblán - csend telepedett a társaságra. Mindannyian a hallottakat emésztgettük. Világos volt, hogy az erdőből máshogy nem juthatunk ki, csak ha bevesszük magunkat az útvesztőbe és megkeressük a kijáratot, amely a rengetegből kivezető útszakasz is egyben. Már csak az volt a kérdés, mikor szánjuk rá magunkat az első lépésekre a fák közé.
A pillanatnyi némaságot maga a tokkaebi törte meg, aki mintha elhatározta volna, hogy csak egyedül Tae-vel áll szóba, most is egyenesen az említetthez intézte szavait:
-Jó lenne, ha igyekeznél a döntés meghozatalában ifjú tanítványom, mert ha a hallószerveim nem csalnak, és még eddig sosem csináltak ilyet - tette hozzá egy önelégült mosoly kíséretében -, akkor három lovas tart éppen errefelé. Ha pedig jól saccolom, és én mind…
-Igen, igen tudjuk, a nagy tokkaebi sohasem téved. - vágott közbe Sam szemforgatva.
-... ch - elégedetlenkedett a mitikus lény.

Az üldözőink közeledtének hírére habozás nélkül léptünk be ismét a fák jótékony rejtekébe. Elől ismét Taehyung haladt, a magát a fiú tanítómesterének nevező tokkaebi társaságában. Aztán a vörös hajú fiú, a sort pedig sereghajtóként én zártam. Így haladtunk pár percig előre az ismeretlenbe, mikor egyszer csak Sam hátrafordult és egy sóhaj kíséretében megfogta a csuklómat és maga mellé húzott. Értetlen tekintetemet látva egy torokköszörülés után magyarázatba fogott, ujjai még mindig végtagomat ölelték körül. Az ő keze jelentősen kisebb és kérgesebb volt Taehyung lapát méretű tenyererénél.
-Csak azért, hogy ne gyere belém ismét és, hogy ne essen valami bajod, ki tudja mi garázdolkodik ebben a fákból formált labirintusban. - a mondat második felére hangja elhalkult, szinte suttogássá szelidült, mintha azt csak magának tette volna hozzá megerősítés képpen, úgy, hogy még véletlenül se hallhassam meg. Talán mégsem olyan szemét, mint gondoltam, hiszen a maga módján mégis csak törődik velem.

Egy darabig így bandukoltunk egymás mellett néma csendben. Majd kisvártatva a labirintusban egy elágazáshoz érkeztünk. Itt megálltunk és vártuk, hogy a tokkaebi megállapítsa a helyes irányt. Mi nem tudhattuk, mi rejtőzik a két folyosó végén, csak egyedül a kalauzunk rendelkezett a megfelelő tudással. S csak reménykedhettünk benne, hogy a velünk utazó Kim elég jó pont-e nála ahhoz, hogy ne az instant halálba vezessen minket.